A magyarországi németek és az 1848–49-es szabadságharc

Klapka György Az ószőnyi ütközet című festményen
(Than Mór alkotása, részlet)
Az 1848. március 15-i polgári forradalmat a hazai német polgárság is kirobbanó lelkesedéssel fogadta, s - az erdélyi szászok kivételével - hősiesen küzdöttek az 1848–49-es szabadságharcban. Magyarországi és külföldi születésű németek kiemelkedő szerepet játszottak a honvédség vezetésében, így Bayer József Görgey vezérkari főnöke, Vetter Antal a honvédség főparancsnoka vagy Klapka György a legtovább kitartó magyar erődítmény, Komárom parancsnoka. Az 1849. október 6-án Aradon kivégzett 13 honvédtábornok között öt német származású volt (Karl von Leiningen-Westerburg, Ernst von Poeltenberg, Joseph Schweidel, Ludwig Aulich, Georg Lahner) – írta Hartdégen Sándor a  Várgesztes – Gestitz című könyv 1100 év együtt – Németek Magyarországon a honfoglalástól napjainkig című fejezetében. Német és osztrák önkéntesek hősiesen küzdöttek a Német Légió és a bécsi Akadémiai Légió soraiban a császári önkény ellen.

A közös problémák megoldását célzó 1848–49-es forradalom és szabadságharc fordulatot hozott a svábok, németek és magyarok közeledésében. A németek együtt álltak a magyar forradalom és szabadságharc oldalára 1848-ban – szerepel Bindorffer Györgyi A magyarországi németek hazaképe – Magyar és német együttélés a közös hazában – Betelepedés, asszimiláció, nemzeti identitás című munkájában. "A magyar hazafiság érzése ekkor lépi át a városi kereteket, és terjed ki a vidék, így a 18. században betelepült délvidéki németség, a svábság falusi földművelő és iparos tömegeire is". Az asszimiláción még innen lévő svábok a közös haza szeretetén alapuló áldozatkészsége, hazafisága, a szabadságáért folytatott harc vállalása az első jele a magyar nemzeti identitás befogadási hajlandóságának.


Vetter Antal (1803-1882)
honvéd altábornagy, 
a honvédség főparancsnoka  
A függetlenedési szándék kudarcát magyarok, a németek iparosok, és a sváb parasztok egyformán megszenvedték, s a közös történelmi sors ugyancsak összekovácsoló erőként hatott. Vidéken ekkor terjedt el a "wir sind ungarische Schwaben" önelnevezés. A svábok tudatában állam és haza egységében ekkor jelenhetett meg először – a magyar névvel való azonosulásban és patriotizmusukban manifesztálódó – nemzet iránti lojalitás érzése. 
A nemzeti érzés morális motivációját és legitimációját az gyorsan asszimilálódó német polgárság és a még zárt közösségekben élő sváb parasztság számára tehát a patriotizmus jelentette. Így vált a patriotizmus etikai kategóriája a haza szeretetén túl a nemzeti ideológia, az önálló államiságért küzdő nemzeti idea központi kategóriájává, s kapcsolódott össze a hazaszeretet a magyar államiságot hordozó nemzettel és 1848-49 nemzeti mozgalmával. Szükséges itt ismét megemlíteni, hogy a svábok nem alkottak homogén nyelvi-kulturális egységet – írta Bindorffer Györgyi. 
Ennek következtében az etnikailag meghatározható összetartozás-tudat a szülőfalu határában a legtöbb esetben véget is ért. A szülőfalu határán "túlmutató kötődések és kapcsolatok magyarok" voltak. A svábok a katolikus vallásgyakorlás és a közös történelmi sors vállalásának bázisán a 19. század folyamán mély gyökereket eresztettek a Duna-medencében, és a széles együttélési konszenzust alakítottak ki a többséggel az életvezetés, a politikai hovatartozás és a kölcsönös lojalitás területén. 
A 19. században a svábok számára a kettős identitás konstrukciója nem volt egyértelmű képlet, de a közösen megélt és egyöntetűen megítélt történelmi sorsfordulókkal együtt előkészítette a talajt a nemzeti azonosulás számára. Az állampolgári státus pedig a polgárosodni kívánók számára nem asszimilációs kényszerként, hanem asszimilálódási lehetőségként jelent meg, s így lojalitási konfliktusok is ritkábban terhelték meg többség és kisebbség kapcsolatát.