A Vértes-hegységben - Turisták Lapja, 1894.

Dr. Németh Imre írása, Turisták Lapja, VI. évfolyam 3-5. szám, 1894. Márczius-Május,
  41. oldal 

  (Az írást az eredeti helyesírással közöljük) 

A Vértes-hegységben

     Egyesületünk Budapesti Osztályának kirándulási bizottsága már három egymásutáni nyáron hírdetett egy kirándulást a Vértes-hegységbe Felső-Galla, Vitány vára, Kapberek, Csákvár, Gesztes érintésével. Ezen kirándulás eddig még egyszer sem volt keresztülvihető, mi részben talán az úti terv azon figyelmeztetésének tudható be, "hogy nyolczórai gyaloglás, erős gyaloglóknak való út", főleg azonban az idő viszontagságai szolgáltak akadályul. 

     Egy ízben kilencz turistatagtárs vállalkozván az útra, úgy látszott, hogy a kirándulás sikerülni fog. 

     A társaság egy szerdai nap délutánján - vasúton - Felső-Gallára érkezett, hol a Kalvária-hegyről gyönyörködött a lemenő nap világította Tata-vidéki elragadó tájképben. A képzelet világa már itt felszínre hozta a másnapi látnivalókat, Vitány várát, a Vértes elragadó hegyeit, völgyeit s a jókedvű társaságot nem nagyon bántotta a láthatáron itt-ott feltünedező felhőcske és a legjobb reményekkel oszlott szét a községi lakosoknál elrendezett szállásokra, találkozót adván reggel 5 órára egymásnak és a leáldozott Nap uramnak. 
     Nap keltére lévén elhatározva az indulás - kora reggel mindannyian talpon voltunk, csak egyetlen egy meghívott vendég - a Nap - hiányzott, ő kegyelme sűrű felhőkből alkotott köpenyéből, bár azt folyton rázta és az áldás sűrűn hullott, nem tudott kibontakozni. E közben megtudtuk azt is, hogy a hegyek közt egész éjjel esett és ennélfogva a szándékolt utat még derült időben sem lehetne megtenni. Igy a kiránduló társaság kénytelenségből új tervek készítéséhez fogott. Minthogy Nap uram is vetett egy-egy mosolygó pillantást a már-már csüggedni kezdő tárasaságra, a társaság figyelmét azon hegyszakadékra irányította, mely - Tatatóváros-felsőgallai vasßutvonalon a bánhídai állomással szemben - az utazó közönség figyelmét mindig megragadja. Az új eszme testet öltött és nyomban megindultunk Alsó-Galla felé. Az ég áldása ez alatt mindig alább hagyott és mikor Alsó-Galláról kijutva a Vértes egyik legszebb óriási sziklafalához értünk, az ég kiderült. A sziklafal lépcsőzetes és legtöbb helyen járható levén, részint hogy átázott ruházatunk a Nap szárító melegítésének ki legyen téve, részint, hogy útunk regényesebb legyen, ezen vonultunk fel, a mint azt az egy-két méter magas lépcsőfokozatok megengedték, "torony irányában" a hegyszakadékhoz, melyről már akkor tudtuk egy kisérőül magunkban vett földmívestől, hogy azt "Szelim lyuká"-nak hívják. A Szelim-lyuk tényleg nem sziklahasadék, hanem lyuk, hegyüreg, mely sok tekintetben hasonlít - bár arányaiban azt meg sem közelíti - a Biharhegységben Rézbánya felett levő "Portale"-hoz. A sziklafalban egy természetalkotta és meglehetősen szabályos boltozatos kapuzat van és ha azon belépünk a barlangszerű nyílásba fejünk felett egy egészen szabályos köralakú 8-10 méter átmérőjű nyíláson keresztül látjuk az eget és a nyílásba behajló fák ágait. Az egész hasonlít egy legalább is százszorosan megnagyobbított mezei üstkatlanhoz, a milyet falusi gazdáink partos helyeken az ország legtöbb részében készíteni s a földbe bevájni szoktak. A ritka természeti tünemény állítólag egy barlangnak képezte bejáratát, ma azonban ez a barlang csak a képzelet világában van meg, mert bár az üreg egy részén egy keskeny nyílás látható is, azon behatolni teljesen lehetetlen; de nincsen kizárva, hogy ezen nyílás alább kiszélesedik és ha az üregben levő óriási mennyiségű kőtörmelék eltávolíttatnék, abba be is lehetne hatolni. 

     Az alsó nyílástól egy kígyózó út vezet fel a felső nyíláshoz, itt a hegy egészen ellapul és a meglehetősen nagy sima területete - közepén a nyílással - szép mezei pázsit díszíti, honnan szemet-lelket gyönyörködtető kilátás tárul szemeink elé fel egészen Komáromig. 

     Érdekes ezen különös hegyalakulat mint természeti csoda, de érdekes is az a monda is, mi hozzá fűződik. Azt mondják: Sok, sok kereszténynek csontja porlik itt; réges-régen, mikor még a török - mások szerint a tatár - pusztította hazánk népét, itt ezn a dúsan termő halmos vidéken tisztán csak magyarok laktak (ma a lakosság legnagyobb része német, de tótok is nagy számmal vannak). Egyszer a török (tatár) hordák átcsaptak a Vértesen s a védtelen lakosság házát, vagyonát ott hagyva, menekült ki hova tudott; a nagy zöme isteni ujjmutatásnak vette ezt a nagy lyukat és a barlangba menekült, melynek nyílását kővel, fával eltorlaszolta, jó ideig ezen üregben lappangott, de életét nem menthette meg, mert az ide rejtőzött magyarok közül egy asszony csecsemőjével karján titokban elhagyta a rejzeket és szomját oltani a hegy lábánál csörgedező patakhoz ment. E patak mentén volt egy malom, melyben a pogányok lesben állottak, meg akarván várni az elbujt magyarok visszajövetelét. Ők az asszonyt elfogták és addig kínozták, míg honfitársainak hollétét el nem árulta. Ekkor Szelim a pogány vezér parancsot adott ki, hogy a magyarok a barlangban pusztíttassanak el, mit a pogány horda úgy foganatosított, hogy a barlang felső s alsó nyílásaihoz rőzsét raktak s azt felgyujtották, mi által hét falu magyar lakossága a füstben megfúlva ott lelte halálát és a bent fuladottak csontjai most is ott porladnak. 

     Igy pusztult ki e tájon a magyarság, innen kapta az üreg a Szelim-lyuka nevet és azt a malmot, mely - ki tudja hányszor felújítve - ma is áll, hol a pogányok a lappangó magyarokat lesték, ma is lappatár-malomnak nevezik. 

     Mondják, hogy a nép száján fennmaradt ezen mondának tényleg történeti alapja van, hogy a nyílás korábban valóságos barlang volt, hogy nehány év előtt még 30-50 lépésre be lehetett hatolni és hallani lehetett, hogy még mélyebben víz csörgedezett. Tény, hogy az üreg azon része, melyen a járhatatlanak mutatkozó nyílás van, ma is folytonosan nedves, sőt állítják, hogy évek előtt egy vadász kutyája betévedt a nyílásba, mások szerint beeresztették, és az több nap mulva egészen átázva és kiéhezve a hegy másik oldalán a tolnai (Komárom-megye, Tardos mellett) vagy a tornai (Veszprémmegye, Csákvár mellett) határban jött volna ki, mi mind arra mutat, hogy itt valóban barlang volt. 

     Abból, hogy a barlag nehány év előtt részben járható volt, következtetni lehet, hogy nem nagy költséggel még fel lehetne azt tárni most is, a mi földtani szempontból mindenesetre tanulságos volna. Ha pedig a barlang átkutatása emberi csontokat hozna napvilágra, szinte hihetetlen, hogy azok közt különböző házi eszközök, talán hadi szerek is ne volnának fellelhetők, mely esetben történeti szempontból is tanulságos volna a felkutatás, sőt nem lehetetlen, hogy ez alapon a szájhagyományon alapuló monda is történeti bizonyosságot nyerne és megállapítható volna, hogy az a pogány horda török volt-e vagy tatár? Ha azonban az átkutatásnak sem történeti, sem földtani jelentősége nem volna, a turistaság minden esetre nyerne általa és ez által nyerne a vidék is, mert egy a főváros közvetlen közelében levő nagyobb szabású barlang - ha az nem állana is egyébből mint egy óriási hegyüregből - feltétlenül látogatottságnak örvendene. 

     Ennyi mindenféle érdek találkozván, az érdekelteknek névszerint a történeti, a földtani társaságoknak, a turista-egyesületnek, valamint az érdekelt hegyvidéknek közös akarata és áldozatkészsége - melyhez a földesúr is (a tatai uradalom) kétségtelenül hozzájárulna - kívánatos, hogy a barlang felkutatása lehetővé tétessék. Addig is azonban ne mulaszsza el turista, a ki egész napon át 2-3, legvégső esetben 4 órai utat, illetve sétát egy regényes hegyvidéken megbír, ezt a helyet meglátogatni. A Vitány várához indult turisták nem bánták meg azt, hogy a Vértes-hegységbe tervezett kirándulás ez alkalommal így sikerült, hogy nem Csákváron és Gesztesen, hanem a Felső-Gallán jóval túl fekvő Tata-Tóvároson keresztül egy nagy vargabetűvel jutottak Bicskére és innen haza, ennek daczára is óhajtva óhajtanak a vitány-gesztes-csákvár-bicskei kiránduláson is résztvenni.