Egyszerű magyarországi történet - A várgesztesi Tromposch Mihály vallomása - 24 Óra, 1993.



„Jólesett, hogy jött a rendelet a kárpótlásról”
Egymással vetélkedő, magasra nőtt mai családi házak mellett a hatvanas-évek palafedésű sátortetősei, szemben beüvegezett tornácú régi svábházak. Felújítva, fürdőszobásítva, patyolatra festve. Múlt, közelmúlt, jelen. Három korszak néhány évtizedben. Az állandóság az emberekben él. A magyar beszéd szinte ösztönösen vált át gyakran német szavakra.

- Mi azt hittük, megúsztuk a háború utáni németutálatot. A szomszédos Agostyánból mindenkit kitelepítettek, akit valahai németséggel lehetett megbélyegezni. Mert súlyos bélyeg volt akkor nagyon.
- Hány éves volt akkor?
- Elmúltam tizenhét.
- És levente?
- Az persze, hogy voltam. Mint mindenki. Le is verte volna a pap a derekamat, ha nem járok foglalkozásokra. Az majdnem kötelező volt. Mint a maga korában az úttörősködés után a KISZ.
- Az nem volt kötelező.
- De természetes volt, nem? - elhallgat. - Ott akarom folytatni, hogy 

Gesztesről egyetlen családot telepítettek ki Németországba. 
Ők meg a rokonság azóta Mercivel járnak haza.
- De maguknak megmaradt a haza.
- Ahogy azt képzeli! Negyvenöt nyarán jöttek az oroszok és tizenhét évestől kezdve, akit elértek, papostól mindenkit elvittek egy kis malenkij robotra. Nekem éppen három évig tartott... 

- No ne!
- De, de. Hajóval vittek, s valahol a Kaukázusban kötöttünk ki. Építkezéseken dolgoztam. Voltunk vagy négyezren a táborban. Az volt a szerencsém, hogy tudtam németül. Mindenkivel megértettem magam.


- Utóbb oroszul is megtanult.
- Igyekeztem elfelejteni. Szóval egy évet húztam le, amikor lett valami megegyezés a magyar kormánnyal, hogy minket elengednek. Úgy is lett. Csakhogy az orvosi vizsgálaton kettőnket külön választottak és azt mondták vérhast kaptunk. Különzártak egy barakkba. Nem utazhattunk a többiekkel. Aztán már rég munkára vezényeltek, csak késett a hazaengedés. „Majd, maid, hamarosan” - mondták. így múlt el még két év. Jó vicc, ugye?
- Egyáltalán nem jó.
- Három év múlva végre feljutottunk a marhavagonra. Debrecenben már a magyarok, megint különválasztottak a többiektől. 
Megrémültem: csak nem küldenek vissza? Egy mitugrász kis tiszt faggatott a családomról és üvöltözött, hogy ne hazudjak.
Nem hazudtam én, dehogy. Nagy nehezen kiderült, hogy összekevertek egy másik Trompos család gyerekével. Aztán elmondták, hogy kitelepítettek volna engem is Németországba. Atyaúristen, ha meggondolom, ma én is Mercivel járhatnék haza Gesztesre.
- Sajnálja.
- így utólag... jobb életet reméltem magamnak. Bár ki tudja. Nagyon dobogott a szívem, amikor Tatabánya-Alsón leszálltam a vonatról két hét magyar karantén után. Ott is voltak ám borzasztó dolgok. Akadt, aki telezabálta magát és belehalt... nem is egy. Minket már figyelmeztettek. Kicsit ettem és rumot ittam utána. Két hét után már kezdtem embernek érezni magam. 
Tatabányától Gesztes legalább tíz kilométer. Ha hiszi, ha nem, onnan hazáig szaladtam. Ismertem jól a terepet, rohantam árkon, bokron át. 
- Végre jól kipihente magát.
- Másnap már mentem vissza Somlóra és jelentkeztem a bányába. Egy év múlva vittek sorozásra. Dolgoztam, súlyos vegyszer mérgezést kaptam, most rokkant nyugdíjas vagyok. Ennyi a történetem.
- Egyszerű magyarországi történet.
- Nagyon jólesett, amikor kijött a rendelet, hogy a málenkij-robotért kárpótlást fizetnek. Be is adtam a papírokat rendben, de azóta sem kaptam választ a kárrendezési hivataltól. Nem tudja miért?
- Fogalmam nincs. Hogy hívják magát, bátyám?
- Trompos Mihály a becsületes nevem.
Kádár Péter


Forrás: 24 Óra, 1993. június 25., péntek, 3. oldal (Hungaricana)