Kiérve az erdőből Várgesztes falu fehér házai tárulnak elénk, mélyen lent a völgyben. Szemben velünk a Gesztesi-vár még ma is épségben lévő falai kötik le figyelmünket. A falucska templomának karcsú tornyából harangszót hoz felénk a szellő, amely figyelmeztet bennünket a Teremtőre és őszinte áhítat tölti el lelkünket itt, a Mindenható legnagyobb templomában az iránt, aki mindazt, ami nekünk, turistáknak nagy örömet, lelki megnyugvást jelent, megteremtette.
A falu megkerülésével vígan kapaszkodunk fel a kiugró hegyoldalon, hogy mielőbb elérjük a vár romjait. Megkerüljük a téglalapalaku, büszkén magasba szökő vár falait, majd pedig a vár udvarát vesszük alaposan szemügyre. A lovagterem még ma is épségben lévő hatalmas boltíve alatt körbeülve megpihenünk és elbeszélgetünk azokról az időkről, amelyek ennek a várnak és édes Hazánknak is fénykorát jelentették. A vár falairól elbájolóan kedves kilátás nyílik a környező hegy- és völgyalakulatokra. Búcsúzunk ... A várgesztesi tavacska érintésével Mészároshegy s Eperjeshegy oldalában újból erdőn és vadvirágos erdei tisztásokon keresztül vezet utunk tovább a Mocsárberekhez. Egyike megint azoknak a kedves helyeknek, amelyeket viszontlátni szívesen óhajt mindegyikünk, aki csak egyszer is errejárt. A Mocsárberek eredetét annak a névtelen, egyikoldalt fenyvesekkel, másoldalt bükk- és cserfákkal övezett kis forrásnak jelenléte adja meg, amely a maga szelídségével, bájos tisztaságával olyan, mint a szőkehajú, pirosarcú kisgyermek kék szeme. Olyan kedves, őszinte, olyan csacsogó, olyan üde, friss, hogy az ember szeretné átölelni, magával vinni, hogy mindig, amidőn az élet nagy rohanásában testének vagy lelkének kimerültségét érzi, belenézzen és belőle új erőt merítsen.
A Somhegy és Kőhegy közötti völgy hatalmas fái között az elsárgult, lehullott falombok szőnyegén keresztül jutunk Mindszentpusztára, mai túránk végcéljához. Schneider főerdész barátunk meleg szeretettel fogad bennünket. Hátizsájainkat lerakva, sétára indulunk, hogy az aludni térő erdő ezer bájában is gyönyörködhessünk. Az erdő szürkülő és sejtelmes misztikuma magával ragad mindannyiunkat. Aztán visszatérünk a vadászlakhoz s késő este van, midőn a padláson lévő szénahalmaz lágyan ölelő karjai közt mély álomba merülünk.
++++
A teljes cikk:
Tervünket, hogy még az éjszaka nekivágunk a jó öreg Vérteshegységnek, keresztülhúzta a langyos, de mintha "vödörből öntenék" jelzővel büszkélkedhető zápor. Még a vonaton ültünk, amidőn az ablaktáblákra csapódó, kövér esőcseppeket számolni kezdtük, de harmincnál nem igen jutottunk tovább, mert akkor már a tetőről lefolyó víz patakként mosta végig az üveglapot. A vasúti kocsiból való kirohanás és Szár vasútállomása várótermének okkupálása pillanat műve volt. Az égieket ugyancsak megharagíthatta valami, mert szinte másodpercenként villant fel egy-egy hatalmas villámsáv az éj sötét kárpitján. Reménykedésünk, hogy csak múló zivatarról van szó, nem vált valóra s így rövid haditanácsot tartva abban állapodtunk meg, hogy csak hajnalban indulunk tovább.
Az asztalon és padokon takaróikba burkolt turistákat csakhamar mély csend vette körül, csupán a mennydörgés zaja hatolt keresztül a vastag falakon. Az így rögtönzött fekhelyek kényelmetlensége vagy a napfelkeltében való gyönyörködési vágy lehetett az oka, hogy még nem is derengett, máris talpon volt a társaság. Néha az eső elállt, a vihart jelentő felhők komor foszlányai még mindig vadul kergették egymást, amikor az iparvasút töltésén elindultunk. Balra tőlünk a Hosszúhegy fáit ugyancsak megcibálta az éjszakai vihar, amiről egy-két kicsavart fa, szanaszét heverő galyak és zöld falevelek tettek bizonyságot. Csákánypuszta majorsági épületei még csendesek. Korán is van, meg aztán vasárnap lévén, a heti munkában elfáradt cselédség későig pihen.
Csendesen vonulunk tovább, gyönyörködve a Nagycsákányhegy előugró, meredek oldalában. Jobb oldalt lankás zöld domboldalak teszik változatossá a képet. Szinte észre sem vessszük és máris ott állunk a Máriaszakadék regényes bejáratánál. Itt már nincs út, lombsátor borította vadászösvényen bujkálva haladunk előre, és rövidesen a patak medrében járunk. Jobbról is, balról is meredek hegyoldalak, hatalmas fák, egymásba fonódó cserjék és össze-vissza futó folyondárok teszik vaddá, érdekessé a terepet. A patak medrében hatalmas fehér mészkősziklák hevernek vad össze-visszaságban, melyeken a zápor után vígan csörgedezik a hegyekről lefolyó habos víz. A meder szélén csak óvatosan, lassan haladunk előre, mert egy-egy elhibázott lépés akaratlan fürdőzést vonhat maga után. A lépcsős sziklaalakulatokon lefolyó esővíz kedves vízeséseket alkotva zuhog le a tálalakú medencékbe, melyekben élesen tükröződnek vissza a szakadékot övező fák és a meder szélén fekvő hatalmas sziklatömbök. Feljebb hatolva mind vadabb lesz a szakadék képe, most már gyakran akadnak 6-8 méter magas esések, amelyek megmászása már komoly sziklamászó-tudást igényel.
Az összeboruló fák megakadályozzák az ég felé tekintő szabad kilátást, de az itt-ott besurranó fényes napsugárkévék biztatólag hatnak ránk, hogy a tegnapi vihar után most már megbékéltek az égi hatalmak és mire kiérünk innen a szakadékból, részünk lesz a jó öreg Nap éltető sugaraiban. A szakadék felső végéhez közeledve már madárdaltól hangos a táj, felébredt az erdő. A sziklák elmaradnak mögöttünk és mi jobbra térve, rövid ideig a Felsőgallára vezető útra, majd a nyugatnak tartó erdei szekérútra térünk. Hatalmas fák között zöld mohával fedett, szétszórtan heverő sziklák közt haladva érjük el a Vitányvár gerincét. Innen már, miután az erdőirtás révén szabad kilátást nyerünk, széttekinthetünk a környező hegyvonulatokra és a Nagysomlyóhegyen túl fekvő lapályra. Mint az emberi kéz ujjai, úgy húzódnak az egymásmellett fekvő, de egymástól mély völgyekkel elválasztott domborulatok nyugat felé. Egyik ilyen nyúlvány ormán állnak még ma is, büszkén dacolva az idő viszontagságaival Vitányvár falai. Miután a gerincnél alacsonyabban fekvő letörésre van építve a vár, szinte egyszerre toppanunk eléje. Meg kell állnunk! Annyira megkapó, lebilincselő a kép, hogy gyökeret ver a lábunk. Magasbatörő falai, csipkés, valamikor lőréseknek használt orma annyira kedves látvány, hogy alig tudunk betelni vele. Most már itt vagyunk a vár omladékai között, keresztül-kasul járva azok minden zegét-zugát, kinek-kinek fantáziája szerint benépesítve és megelevenítve a komor falakat.
Rövid pihenő után nehezen válunk meg ettől a romantikus, kedves helytől és ereszkedünk le a Zsidóhegy völgyébe, honnan újabb kapaszkodással jutunk fel a Zsemlyei erdő 361 m magaslatára. Innen visszatekintve, talán még kedvesebb környezettel állnak előttünk a várromnak napfénytől villogó mészkőfalai. De tovább megyünk és előre tekintve olyan kedves hegy- és völgycsoportozat tárul elénk, amely ha méreteiben nem is, de szépségében méltán vetekedhetik az Alpok világával. Pázsitos erdővágás, szemet, lelket nyugtató dús lombozatú fák, cserjék kisérnek utunkon és csakhamar leérünk a völgyben fekvő Szarvas-forráshoz. A kitartó, alkotni vágyó turista-akarásnak egy méreteiben és tömegében ízléses és hatalmas munkája előtt állunk. Az egyik turista egyesület tagjai hetenkint jöttek el ide, hordták össze a szanaszét heverő köveket, vésték és faragták le a környék szikláinak tömbjét, hogy itt, ahol nem is olyan régen még mocsaras és dágványos volt minden, most száraz lábbal juthasson el a fáradt vándor, vagy eltikkadt turista a forrás kristálytiszta vízéhez szomját oltani. Mennyi természet iránti szeretet, mennyi önzetlenség és lelkesedés nyilvánult meg ebben a forrásfoglalásban.
Kígyózó erdei úton, hullámos terepen haladunk egy darabig, majd pedig újból vadászösvényen, az amerikai prérikre emlékeztető méteres magasságú füvön kell magunkat keresztülvágni, hogy előbbre juthassunk. Magas domboldalak fognak körül bennünket s érdekes vonulataikkal, dús erdeikkel annyi kedveset és szépet nyujtanak az itt barangoló turistának, hogy az feledni nemigen tudja majd azokat a benyomásokat, amelyek lelke fényérzékeny lemezére itt rárajzolódtak. Évszázados fák tövében lehullott falombok barna takarója alatt csörgedezik a Szári-kút vize, melynek forrása körül letelepedünk és jóízű étvággyal fogyasztjuk hátizsákjaink tartalmát.
Ez a kis völgyecske is annyi romantikával telített, hogy azzal betelni nem egykönnyen lehet. Érthető, hogy ebben a kedves környezetben elfelejtünk mindent, ami bánatot és keserűséget jelenthet. Csupa megértő, a természet szépségei iránt fogékony, mosolygó arcú ember pihen itt, gyönyörködve a magasbaszökő fák sudár termetén. A gyepnek, virágnak, bokroknak és fáknak illatától felvillanyozott ember, aki örvendeni tud a madárdalnak, a napsugárnak, a kéklő égnek és az azon tovasuhanó felhőknek. Senki nem gondol és még kevésbbé beszél arról, hogy mennyi terhet, bosszúságot, fájdalmat jelent a mindennapi élet. Akik itt együttülnek, azokat valami nagy-nagy szeretet, egy közös célért, egy szép gondolatért lelkesedni tudó erő tart össze.
Átláthatatlan erdőben folytatjuk utunkat és bár mindenütt fák árnyékolják a kilátás lehetőségét, mégis annyira változatos és szép maga az erdő, hogy abba beleunni egyikünk sem tud. Mert hiszen nem egyformák ezek a fák. Az egyik tömzsiségét felváltja a másik karcsúsága. Az egyik gyertyaegyenes sudárságát változatossá teszi a másik furcsaalaku görbesége, az egyik fiatalos üdeségét a másik öreg korhadtsága. A gondolkozó elme annyi mindent fűzhet egy-egy ilyen fához, annyi hasonlatosságot magyarázhat ki ezekből az élőkből azokra az élőkre, akiket embereknek neveznek.
Kiérve az erdőből Várgesztes falu fehér házai tárulnak elénk, mélyen lent a völgyben. Szemben velünk a Gesztesi-vár még ma is épségben lévő falai kötik le figyelmünket. A falucska templomának karcsú tornyából harangszót hoz felénk a szellő, amely figyelmeztet bennünket a Teremtőre és őszinte áhítat tölti el lelkünket itt, a Mindenható legnagyobb templomában az iránt, aki mindazt, ami nekünk, turistáknak nagy örömet, lelki megnyugvást jelent, megteremtette.
A falu megkerülésével vígan kapaszkodunk fel a kiugró hegyoldalon, hogy mielőbb elérjük a vár romjait. Megkerüljük a téglalapalaku, büszkén magasba szökő vár falait, majd pedig a vár udvarát vesszük alaposan szemügyre. A lovagterem még ma is épségben lévő hatalmas boltíve alatt körbeülve megpihenünk és elbeszélgetünk azokról az időkről, amelyek ennek a várnak és édes Hazánknak is fénykorát jelentették. A vár falairól elbájolóan kedves kilátás nyílik a környező hegy- és völgyalakulatokra. Búcsúzunk ... A várgesztesi tavacska érintésével Mészároshegy s Eperjeshegy oldalában újból erdőn és vadvirágos erdei tisztásokon keresztül vezet utunk tovább aMocsárberekhez. Egyike megint azoknak a kedves helyeknek, amelyeket viszontlátni szívesen óhajt mindegyikünk, aki csak egyszer is errejárt. A Mocsárberek eredetét annak a névtelen, egyikoldalt fenyvesekkel, másoldalt bükk- és cserfákkal övezett kis forrásnak jelenléte adja meg, amely a maga szelídségével, bájos tisztaságával olyan, mint a szőkehajú, pirosarcú kisgyermek kék szeme. Olyan kedves, őszinte, olyan csacsogó, olyan üde, friss, hogy az ember szeretné átölelni, magával vinni, hogy mindig, amidőn az élet nagy rohanásában testének vagy lelkének kimerültségét érzi, belenézzen és belőle új erőt merítsen.
A Somhegy és Kőhegy közötti völgy hatalmas fái között az elsárgult, lehullott falombok szőnyegén keresztül jutunk Mindszentpusztára, mai túránk végcéljához. Schneider főerdész barátunk meleg szeretettel fogad bennünket. Hátizsájainkat lerakva, sétára indulunk, hogy az aludni térő erdő ezer bájában is gyönyörködhessünk. Az erdő szürkülő és sejtelmes misztikuma magával ragad mindannyiunkat. Aztán visszatérünk a vadászlakhoz s késő este van, midőn a padláson lévő szénahalmaz lágyan ölelő karjai közt mély álomba merülünk.
A szénapadlás nyílásain huncutkodva vibrálnak be a felkelő nap sugarai, ami bennünket is arra ösztökél, hogy búcsút mondjunk illatos fekhelyünknek.
Az ébredő erdő ezer változatossága új színeket varázsol elénk. Napfény, madárdal, zümmögő bogarak, döngicsélő vadméhek muzsikája kisér további utunkon. Erdő mindenütt, hatalmas fák, hajlékony cserjék, gyenge virágszálak bája vidítja lelkünket. Gerencsér vár romjaihoz érünk, amely ugyancsak el van rejtve a kiváncsiak kutató pillantásai elől, mivel benn az erdő rengetegében egy dombon épült a kicsiny vár. Hangulatossá, kedvessé a tövében felbuggyanó kristálytiszta vízű forrás teszi a romokat. Sokan el sem tudják képzelni, hogy az égbetörő bércek, a hatalmas sziklakolosszusok, a vakítóan csillogó gleccserek szépségei mellett mennyire meg tudják állni helyüket ezek a kedves helyek is, amelyek ha nem is annyira félelmetesen nagyszerűek és imponálók, mint az Alpok tájai, mégis annyira egybeolvadó, harmonikus bájt, megnyugvást, örömet okoznak, hogy azokat felkeresni éppen annyira érdemes, mint a magas hegyek felhőket hasító, égbetörő ormait. Emlékeink csokrába fűzve e kedves virágszálat, megyünk tovább aBodzás rengetegében és csakhamar előttünk állnak Szentkereszt romjai. Hajdanában a vörösbarátok kolostora állt itt, de még ma is, így romokban, csodálatot váltanak ki itt-ott épségben maradt díszes és művészi ízléssel kifaragott templomoszlopai, ablakai, hatalmas pillérei.
Visszafelé indulunk és Nánapuszta érintésével a Szépizér patak medre mellett a Vértes egyik legszebb, legbájosabb helyéhez, a Lipakúthoz érünk. Csak nehezen találni rá erre, a kiváncsiak szeme elől évszázados fákkal körülzárt hatalmas forrásra, amelynek bő vízét a forrástól párméternyire elnyeli a föld, hogy mint búvópatak folytassa útját és csak pár száz méterre bukkanjék fel újra. Kedvesebb, magasztosabb helyet nagyon keveset találunk hazai hegyeinkben. Érintetlen őserdő, amelyben lépten-nyomon őzek, szarvasok kiváncsi tekintetével, tovacsörtető csoportjával találkozunk. Mennyit mulasztanak, mily sok kedves gyönyörűségtől fosztják meg magukat azok, akik szabad idejüket a város háztömbjei között töltik el. Azt helyettesíteni, pótolni, amit a természet nyujt, semmi sem képes. Itt minden annak az örömét, felfrissülését, pihenését, egészségét szolgálja, aki nem rest és megértéssel, szeretettel jön ide. Nagy, gyermekes örömmel, lelkünk újjongásával kapszkodunk fel a Nagybükk fenyvesébe. A hatalmas cser- és bükk-kolosszusok után most a fenyvesek pompájában gyönyörködhetünk. Lépteink zaját elnyeli az évek hosszú sora alatt lehulló tűlevelek selymes szőnyege, tüdőnket a fenyőillattól terhes levegő erősebb, mélyebb belégzésre duzzasztja. Valami nagy akarás, kedves szeretet, őszinte szent ihlet szállja meg lelkünket és itt gondolkozni nem, csak gyönyörködni tudunk. Szinte fájlaljuk, amidőn megválunk a Véncser 452 m magaslatánál a zöldes homályban játszó fenyvestől és kilépünk a csókai legelő hatalmas tisztására, hogy ar erdő lágy hűvössége után az éltető nap meleg sugarai fogadnak.
A fennsíkon átvezető szekérnyomban az erdő szélén haladunk, majd újból betérünk az erdőbe, hogy elérjük a csókakői völgy felső szakaszát. Mintha óriások dobálództak volna itt valaha, úgy hevernek szanaszét, rendetlen összevisszaságban a hatalmas sziklatömbök. Hogy ez a játék nagyon régen történhetett, arról az a vastag, bársonyos tapintású zöld moha tesz bizonyságot, amely teljesen benőtte ezeket a sziklákat. A völgy végén, mint hatalmas fal áll a meredeken leszakadó sziklás hegyoldal, amelynek tetején az egész környéket uraló Csókakői-vár romjai fogadják a turistát. A feljutásra a legnehezebb utat válsztottuk, a sziklafal megmászását. A fogásnélküli ősközet komoly feladat elé állított bennünket, de vállvetett munkával fáradozásunkat siker koronázta. fenn állunk a vár falán és gyönyörködünk az alattunk elterülő hatalmas völgyben, amelynek túlsó oldalán, már a Bakony kékbevesző vonulata húzódik É-ÉNY felé. Jókedvűen ballagunk a gondozott szőlő- és gyümölcskertek között le, a hegy lábánál fekvő Csókakő községbe. A falu apraja, nagyja bizonyos csodálattal szemlél bennünket és szívesen fogadják köszöntésünket. Ugy látszik erre nem igen járnak turisták, ezér e néma érdeklődés.
Elmaradtak a Vértes hatalmas erdőségei, kedves völgyei, romantikus hajdani szép életről regélő várromjai, tisztavízű forrásai. Itt már a magasba szökő hatalmas búzatáblák pipaccsal tarkított tömege vesz körül bennünket. Bodajkra érünk, ahol sietünk felkeresni a messze földön híres forrás-tavat, amely a falu közepén terül el. A köralakú tó mély, tiszta vízét csakhamar vígan lubickoló turisták hancurozása zavarja meg. Mintegy újjászületve öltjük újból magunkra ruháinkat, hogy megtekintsük e búcsújáróhely nevezetességét, a Mária-forrást. Közvetlenül a templom mellett lévő forrás vízgyüjtő medencéjéhez lépcsős alagútszerű út vezet, amelyet a gyógyulást keresők látogatnak nagy számmal, mert a forrásnak, a falusiak állítása szerint, csodás gyógyhatása va. A kálvária a templom mögött a falu szélén meredeken kiemelkedő sziklakúpon épült, ahonnan részben a Bakonyra, részben pedig kétnapos túránk kedves hegyvidékére, a Vértesre nyílik szép kilátás. Mielőtt elbúcsúznánk a meredek sziklafalaktól, a lankás hegyoldalaktól, hogy visszatérjünk a gondok, kötelességek otthonába, áhítattal ereszkedünk térdre a Mester feszülete alatt, köszönetet mondva mindazon szépért, felejthetetlenért, amiben két napig részünk volt. A lenyugvó nap sugarai pirosra festik a mennyboltot, bearanyozzák a Vértesnek idelátszó hegyeit és mi egy kellemes túra benyomásaival gazdagabbak és a mindennapi szürkeségek fölé emelkedett hitünkkel boldogak vagyunk. Ez pedig sok mindennél többet ér! ...
Forrás: karpategyesulet.hu
++++++
A szerző Ankner Béla (1896 -- ?)
Lapszerkesztő és kiadó. 1925-ben kapcsolódott a magyar turistaságba, mint a Magyar Munkások Turista Egyesületének egyik életrehívója és alapítási elnöke. A Magyar Turista Szövetség tanácstagja (1933) és utazási ügyeinek megbízottja volt. Közben (1934-1936) az MTE-nek is válaszmányi tagja volt. 1934-ben átvette az alapítóktól a Magyar Turista Élet című kéthetente megjelenő turista riportlap szerkesztését, majd a lap élén állt mint felelős szerkesztő és kiadó. A Magyar Turista Szövetség életében főleg a sajtó- és propaganda, valamint a túra- és utazási bizottságon keresztül kifejtett munkássága révén vett részt.
Forrás:
[Magyar Turista Lexikon, szerkesztette Polgárdy Géza, Budapest 1941., 15. o.]
A falu megkerülésével vígan kapaszkodunk fel a kiugró hegyoldalon, hogy mielőbb elérjük a vár romjait. Megkerüljük a téglalapalaku, büszkén magasba szökő vár falait, majd pedig a vár udvarát vesszük alaposan szemügyre. A lovagterem még ma is épségben lévő hatalmas boltíve alatt körbeülve megpihenünk és elbeszélgetünk azokról az időkről, amelyek ennek a várnak és édes Hazánknak is fénykorát jelentették. A vár falairól elbájolóan kedves kilátás nyílik a környező hegy- és völgyalakulatokra. Búcsúzunk ... A várgesztesi tavacska érintésével Mészároshegy s Eperjeshegy oldalában újból erdőn és vadvirágos erdei tisztásokon keresztül vezet utunk tovább a Mocsárberekhez. Egyike megint azoknak a kedves helyeknek, amelyeket viszontlátni szívesen óhajt mindegyikünk, aki csak egyszer is errejárt. A Mocsárberek eredetét annak a névtelen, egyikoldalt fenyvesekkel, másoldalt bükk- és cserfákkal övezett kis forrásnak jelenléte adja meg, amely a maga szelídségével, bájos tisztaságával olyan, mint a szőkehajú, pirosarcú kisgyermek kék szeme. Olyan kedves, őszinte, olyan csacsogó, olyan üde, friss, hogy az ember szeretné átölelni, magával vinni, hogy mindig, amidőn az élet nagy rohanásában testének vagy lelkének kimerültségét érzi, belenézzen és belőle új erőt merítsen.
A Somhegy és Kőhegy közötti völgy hatalmas fái között az elsárgult, lehullott falombok szőnyegén keresztül jutunk Mindszentpusztára, mai túránk végcéljához. Schneider főerdész barátunk meleg szeretettel fogad bennünket. Hátizsájainkat lerakva, sétára indulunk, hogy az aludni térő erdő ezer bájában is gyönyörködhessünk. Az erdő szürkülő és sejtelmes misztikuma magával ragad mindannyiunkat. Aztán visszatérünk a vadászlakhoz s késő este van, midőn a padláson lévő szénahalmaz lágyan ölelő karjai közt mély álomba merülünk.
++++
A teljes cikk:
Ankner Béla írása, Turisták Lapja, XLIII. évfolyam 3. szám, 1931. március, 76. oldal
(Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
(Az írást az eredeti helyesírással közöljük)
Barangolás a Vértesben.
Tervünket, hogy még az éjszaka nekivágunk a jó öreg Vérteshegységnek, keresztülhúzta a langyos, de mintha "vödörből öntenék" jelzővel büszkélkedhető zápor. Még a vonaton ültünk, amidőn az ablaktáblákra csapódó, kövér esőcseppeket számolni kezdtük, de harmincnál nem igen jutottunk tovább, mert akkor már a tetőről lefolyó víz patakként mosta végig az üveglapot. A vasúti kocsiból való kirohanás és Szár vasútállomása várótermének okkupálása pillanat műve volt. Az égieket ugyancsak megharagíthatta valami, mert szinte másodpercenként villant fel egy-egy hatalmas villámsáv az éj sötét kárpitján. Reménykedésünk, hogy csak múló zivatarról van szó, nem vált valóra s így rövid haditanácsot tartva abban állapodtunk meg, hogy csak hajnalban indulunk tovább.
Az asztalon és padokon takaróikba burkolt turistákat csakhamar mély csend vette körül, csupán a mennydörgés zaja hatolt keresztül a vastag falakon. Az így rögtönzött fekhelyek kényelmetlensége vagy a napfelkeltében való gyönyörködési vágy lehetett az oka, hogy még nem is derengett, máris talpon volt a társaság. Néha az eső elállt, a vihart jelentő felhők komor foszlányai még mindig vadul kergették egymást, amikor az iparvasút töltésén elindultunk. Balra tőlünk a Hosszúhegy fáit ugyancsak megcibálta az éjszakai vihar, amiről egy-két kicsavart fa, szanaszét heverő galyak és zöld falevelek tettek bizonyságot. Csákánypuszta majorsági épületei még csendesek. Korán is van, meg aztán vasárnap lévén, a heti munkában elfáradt cselédség későig pihen.
Csendesen vonulunk tovább, gyönyörködve a Nagycsákányhegy előugró, meredek oldalában. Jobb oldalt lankás zöld domboldalak teszik változatossá a képet. Szinte észre sem vessszük és máris ott állunk a Máriaszakadék regényes bejáratánál. Itt már nincs út, lombsátor borította vadászösvényen bujkálva haladunk előre, és rövidesen a patak medrében járunk. Jobbról is, balról is meredek hegyoldalak, hatalmas fák, egymásba fonódó cserjék és össze-vissza futó folyondárok teszik vaddá, érdekessé a terepet. A patak medrében hatalmas fehér mészkősziklák hevernek vad össze-visszaságban, melyeken a zápor után vígan csörgedezik a hegyekről lefolyó habos víz. A meder szélén csak óvatosan, lassan haladunk előre, mert egy-egy elhibázott lépés akaratlan fürdőzést vonhat maga után. A lépcsős sziklaalakulatokon lefolyó esővíz kedves vízeséseket alkotva zuhog le a tálalakú medencékbe, melyekben élesen tükröződnek vissza a szakadékot övező fák és a meder szélén fekvő hatalmas sziklatömbök. Feljebb hatolva mind vadabb lesz a szakadék képe, most már gyakran akadnak 6-8 méter magas esések, amelyek megmászása már komoly sziklamászó-tudást igényel.
Az összeboruló fák megakadályozzák az ég felé tekintő szabad kilátást, de az itt-ott besurranó fényes napsugárkévék biztatólag hatnak ránk, hogy a tegnapi vihar után most már megbékéltek az égi hatalmak és mire kiérünk innen a szakadékból, részünk lesz a jó öreg Nap éltető sugaraiban. A szakadék felső végéhez közeledve már madárdaltól hangos a táj, felébredt az erdő. A sziklák elmaradnak mögöttünk és mi jobbra térve, rövid ideig a Felsőgallára vezető útra, majd a nyugatnak tartó erdei szekérútra térünk. Hatalmas fák között zöld mohával fedett, szétszórtan heverő sziklák közt haladva érjük el a Vitányvár gerincét. Innen már, miután az erdőirtás révén szabad kilátást nyerünk, széttekinthetünk a környező hegyvonulatokra és a Nagysomlyóhegyen túl fekvő lapályra. Mint az emberi kéz ujjai, úgy húzódnak az egymásmellett fekvő, de egymástól mély völgyekkel elválasztott domborulatok nyugat felé. Egyik ilyen nyúlvány ormán állnak még ma is, büszkén dacolva az idő viszontagságaival Vitányvár falai. Miután a gerincnél alacsonyabban fekvő letörésre van építve a vár, szinte egyszerre toppanunk eléje. Meg kell állnunk! Annyira megkapó, lebilincselő a kép, hogy gyökeret ver a lábunk. Magasbatörő falai, csipkés, valamikor lőréseknek használt orma annyira kedves látvány, hogy alig tudunk betelni vele. Most már itt vagyunk a vár omladékai között, keresztül-kasul járva azok minden zegét-zugát, kinek-kinek fantáziája szerint benépesítve és megelevenítve a komor falakat.
Rövid pihenő után nehezen válunk meg ettől a romantikus, kedves helytől és ereszkedünk le a Zsidóhegy völgyébe, honnan újabb kapaszkodással jutunk fel a Zsemlyei erdő 361 m magaslatára. Innen visszatekintve, talán még kedvesebb környezettel állnak előttünk a várromnak napfénytől villogó mészkőfalai. De tovább megyünk és előre tekintve olyan kedves hegy- és völgycsoportozat tárul elénk, amely ha méreteiben nem is, de szépségében méltán vetekedhetik az Alpok világával. Pázsitos erdővágás, szemet, lelket nyugtató dús lombozatú fák, cserjék kisérnek utunkon és csakhamar leérünk a völgyben fekvő Szarvas-forráshoz. A kitartó, alkotni vágyó turista-akarásnak egy méreteiben és tömegében ízléses és hatalmas munkája előtt állunk. Az egyik turista egyesület tagjai hetenkint jöttek el ide, hordták össze a szanaszét heverő köveket, vésték és faragták le a környék szikláinak tömbjét, hogy itt, ahol nem is olyan régen még mocsaras és dágványos volt minden, most száraz lábbal juthasson el a fáradt vándor, vagy eltikkadt turista a forrás kristálytiszta vízéhez szomját oltani. Mennyi természet iránti szeretet, mennyi önzetlenség és lelkesedés nyilvánult meg ebben a forrásfoglalásban.
Kígyózó erdei úton, hullámos terepen haladunk egy darabig, majd pedig újból vadászösvényen, az amerikai prérikre emlékeztető méteres magasságú füvön kell magunkat keresztülvágni, hogy előbbre juthassunk. Magas domboldalak fognak körül bennünket s érdekes vonulataikkal, dús erdeikkel annyi kedveset és szépet nyujtanak az itt barangoló turistának, hogy az feledni nemigen tudja majd azokat a benyomásokat, amelyek lelke fényérzékeny lemezére itt rárajzolódtak. Évszázados fák tövében lehullott falombok barna takarója alatt csörgedezik a Szári-kút vize, melynek forrása körül letelepedünk és jóízű étvággyal fogyasztjuk hátizsákjaink tartalmát.
Ez a kis völgyecske is annyi romantikával telített, hogy azzal betelni nem egykönnyen lehet. Érthető, hogy ebben a kedves környezetben elfelejtünk mindent, ami bánatot és keserűséget jelenthet. Csupa megértő, a természet szépségei iránt fogékony, mosolygó arcú ember pihen itt, gyönyörködve a magasbaszökő fák sudár termetén. A gyepnek, virágnak, bokroknak és fáknak illatától felvillanyozott ember, aki örvendeni tud a madárdalnak, a napsugárnak, a kéklő égnek és az azon tovasuhanó felhőknek. Senki nem gondol és még kevésbbé beszél arról, hogy mennyi terhet, bosszúságot, fájdalmat jelent a mindennapi élet. Akik itt együttülnek, azokat valami nagy-nagy szeretet, egy közös célért, egy szép gondolatért lelkesedni tudó erő tart össze.
Átláthatatlan erdőben folytatjuk utunkat és bár mindenütt fák árnyékolják a kilátás lehetőségét, mégis annyira változatos és szép maga az erdő, hogy abba beleunni egyikünk sem tud. Mert hiszen nem egyformák ezek a fák. Az egyik tömzsiségét felváltja a másik karcsúsága. Az egyik gyertyaegyenes sudárságát változatossá teszi a másik furcsaalaku görbesége, az egyik fiatalos üdeségét a másik öreg korhadtsága. A gondolkozó elme annyi mindent fűzhet egy-egy ilyen fához, annyi hasonlatosságot magyarázhat ki ezekből az élőkből azokra az élőkre, akiket embereknek neveznek.
Kiérve az erdőből Várgesztes falu fehér házai tárulnak elénk, mélyen lent a völgyben. Szemben velünk a Gesztesi-vár még ma is épségben lévő falai kötik le figyelmünket. A falucska templomának karcsú tornyából harangszót hoz felénk a szellő, amely figyelmeztet bennünket a Teremtőre és őszinte áhítat tölti el lelkünket itt, a Mindenható legnagyobb templomában az iránt, aki mindazt, ami nekünk, turistáknak nagy örömet, lelki megnyugvást jelent, megteremtette.
A falu megkerülésével vígan kapaszkodunk fel a kiugró hegyoldalon, hogy mielőbb elérjük a vár romjait. Megkerüljük a téglalapalaku, büszkén magasba szökő vár falait, majd pedig a vár udvarát vesszük alaposan szemügyre. A lovagterem még ma is épségben lévő hatalmas boltíve alatt körbeülve megpihenünk és elbeszélgetünk azokról az időkről, amelyek ennek a várnak és édes Hazánknak is fénykorát jelentették. A vár falairól elbájolóan kedves kilátás nyílik a környező hegy- és völgyalakulatokra. Búcsúzunk ... A várgesztesi tavacska érintésével Mészároshegy s Eperjeshegy oldalában újból erdőn és vadvirágos erdei tisztásokon keresztül vezet utunk tovább aMocsárberekhez. Egyike megint azoknak a kedves helyeknek, amelyeket viszontlátni szívesen óhajt mindegyikünk, aki csak egyszer is errejárt. A Mocsárberek eredetét annak a névtelen, egyikoldalt fenyvesekkel, másoldalt bükk- és cserfákkal övezett kis forrásnak jelenléte adja meg, amely a maga szelídségével, bájos tisztaságával olyan, mint a szőkehajú, pirosarcú kisgyermek kék szeme. Olyan kedves, őszinte, olyan csacsogó, olyan üde, friss, hogy az ember szeretné átölelni, magával vinni, hogy mindig, amidőn az élet nagy rohanásában testének vagy lelkének kimerültségét érzi, belenézzen és belőle új erőt merítsen.
A Somhegy és Kőhegy közötti völgy hatalmas fái között az elsárgult, lehullott falombok szőnyegén keresztül jutunk Mindszentpusztára, mai túránk végcéljához. Schneider főerdész barátunk meleg szeretettel fogad bennünket. Hátizsájainkat lerakva, sétára indulunk, hogy az aludni térő erdő ezer bájában is gyönyörködhessünk. Az erdő szürkülő és sejtelmes misztikuma magával ragad mindannyiunkat. Aztán visszatérünk a vadászlakhoz s késő este van, midőn a padláson lévő szénahalmaz lágyan ölelő karjai közt mély álomba merülünk.
A szénapadlás nyílásain huncutkodva vibrálnak be a felkelő nap sugarai, ami bennünket is arra ösztökél, hogy búcsút mondjunk illatos fekhelyünknek.
Az ébredő erdő ezer változatossága új színeket varázsol elénk. Napfény, madárdal, zümmögő bogarak, döngicsélő vadméhek muzsikája kisér további utunkon. Erdő mindenütt, hatalmas fák, hajlékony cserjék, gyenge virágszálak bája vidítja lelkünket. Gerencsér vár romjaihoz érünk, amely ugyancsak el van rejtve a kiváncsiak kutató pillantásai elől, mivel benn az erdő rengetegében egy dombon épült a kicsiny vár. Hangulatossá, kedvessé a tövében felbuggyanó kristálytiszta vízű forrás teszi a romokat. Sokan el sem tudják képzelni, hogy az égbetörő bércek, a hatalmas sziklakolosszusok, a vakítóan csillogó gleccserek szépségei mellett mennyire meg tudják állni helyüket ezek a kedves helyek is, amelyek ha nem is annyira félelmetesen nagyszerűek és imponálók, mint az Alpok tájai, mégis annyira egybeolvadó, harmonikus bájt, megnyugvást, örömet okoznak, hogy azokat felkeresni éppen annyira érdemes, mint a magas hegyek felhőket hasító, égbetörő ormait. Emlékeink csokrába fűzve e kedves virágszálat, megyünk tovább aBodzás rengetegében és csakhamar előttünk állnak Szentkereszt romjai. Hajdanában a vörösbarátok kolostora állt itt, de még ma is, így romokban, csodálatot váltanak ki itt-ott épségben maradt díszes és művészi ízléssel kifaragott templomoszlopai, ablakai, hatalmas pillérei.
Visszafelé indulunk és Nánapuszta érintésével a Szépizér patak medre mellett a Vértes egyik legszebb, legbájosabb helyéhez, a Lipakúthoz érünk. Csak nehezen találni rá erre, a kiváncsiak szeme elől évszázados fákkal körülzárt hatalmas forrásra, amelynek bő vízét a forrástól párméternyire elnyeli a föld, hogy mint búvópatak folytassa útját és csak pár száz méterre bukkanjék fel újra. Kedvesebb, magasztosabb helyet nagyon keveset találunk hazai hegyeinkben. Érintetlen őserdő, amelyben lépten-nyomon őzek, szarvasok kiváncsi tekintetével, tovacsörtető csoportjával találkozunk. Mennyit mulasztanak, mily sok kedves gyönyörűségtől fosztják meg magukat azok, akik szabad idejüket a város háztömbjei között töltik el. Azt helyettesíteni, pótolni, amit a természet nyujt, semmi sem képes. Itt minden annak az örömét, felfrissülését, pihenését, egészségét szolgálja, aki nem rest és megértéssel, szeretettel jön ide. Nagy, gyermekes örömmel, lelkünk újjongásával kapszkodunk fel a Nagybükk fenyvesébe. A hatalmas cser- és bükk-kolosszusok után most a fenyvesek pompájában gyönyörködhetünk. Lépteink zaját elnyeli az évek hosszú sora alatt lehulló tűlevelek selymes szőnyege, tüdőnket a fenyőillattól terhes levegő erősebb, mélyebb belégzésre duzzasztja. Valami nagy akarás, kedves szeretet, őszinte szent ihlet szállja meg lelkünket és itt gondolkozni nem, csak gyönyörködni tudunk. Szinte fájlaljuk, amidőn megválunk a Véncser 452 m magaslatánál a zöldes homályban játszó fenyvestől és kilépünk a csókai legelő hatalmas tisztására, hogy ar erdő lágy hűvössége után az éltető nap meleg sugarai fogadnak.
A fennsíkon átvezető szekérnyomban az erdő szélén haladunk, majd újból betérünk az erdőbe, hogy elérjük a csókakői völgy felső szakaszát. Mintha óriások dobálództak volna itt valaha, úgy hevernek szanaszét, rendetlen összevisszaságban a hatalmas sziklatömbök. Hogy ez a játék nagyon régen történhetett, arról az a vastag, bársonyos tapintású zöld moha tesz bizonyságot, amely teljesen benőtte ezeket a sziklákat. A völgy végén, mint hatalmas fal áll a meredeken leszakadó sziklás hegyoldal, amelynek tetején az egész környéket uraló Csókakői-vár romjai fogadják a turistát. A feljutásra a legnehezebb utat válsztottuk, a sziklafal megmászását. A fogásnélküli ősközet komoly feladat elé állított bennünket, de vállvetett munkával fáradozásunkat siker koronázta. fenn állunk a vár falán és gyönyörködünk az alattunk elterülő hatalmas völgyben, amelynek túlsó oldalán, már a Bakony kékbevesző vonulata húzódik É-ÉNY felé. Jókedvűen ballagunk a gondozott szőlő- és gyümölcskertek között le, a hegy lábánál fekvő Csókakő községbe. A falu apraja, nagyja bizonyos csodálattal szemlél bennünket és szívesen fogadják köszöntésünket. Ugy látszik erre nem igen járnak turisták, ezér e néma érdeklődés.
Elmaradtak a Vértes hatalmas erdőségei, kedves völgyei, romantikus hajdani szép életről regélő várromjai, tisztavízű forrásai. Itt már a magasba szökő hatalmas búzatáblák pipaccsal tarkított tömege vesz körül bennünket. Bodajkra érünk, ahol sietünk felkeresni a messze földön híres forrás-tavat, amely a falu közepén terül el. A köralakú tó mély, tiszta vízét csakhamar vígan lubickoló turisták hancurozása zavarja meg. Mintegy újjászületve öltjük újból magunkra ruháinkat, hogy megtekintsük e búcsújáróhely nevezetességét, a Mária-forrást. Közvetlenül a templom mellett lévő forrás vízgyüjtő medencéjéhez lépcsős alagútszerű út vezet, amelyet a gyógyulást keresők látogatnak nagy számmal, mert a forrásnak, a falusiak állítása szerint, csodás gyógyhatása va. A kálvária a templom mögött a falu szélén meredeken kiemelkedő sziklakúpon épült, ahonnan részben a Bakonyra, részben pedig kétnapos túránk kedves hegyvidékére, a Vértesre nyílik szép kilátás. Mielőtt elbúcsúznánk a meredek sziklafalaktól, a lankás hegyoldalaktól, hogy visszatérjünk a gondok, kötelességek otthonába, áhítattal ereszkedünk térdre a Mester feszülete alatt, köszönetet mondva mindazon szépért, felejthetetlenért, amiben két napig részünk volt. A lenyugvó nap sugarai pirosra festik a mennyboltot, bearanyozzák a Vértesnek idelátszó hegyeit és mi egy kellemes túra benyomásaival gazdagabbak és a mindennapi szürkeségek fölé emelkedett hitünkkel boldogak vagyunk. Ez pedig sok mindennél többet ér! ...
Forrás: karpategyesulet.hu
++++++
A szerző Ankner Béla (1896 -- ?)
Lapszerkesztő és kiadó. 1925-ben kapcsolódott a magyar turistaságba, mint a Magyar Munkások Turista Egyesületének egyik életrehívója és alapítási elnöke. A Magyar Turista Szövetség tanácstagja (1933) és utazási ügyeinek megbízottja volt. Közben (1934-1936) az MTE-nek is válaszmányi tagja volt. 1934-ben átvette az alapítóktól a Magyar Turista Élet című kéthetente megjelenő turista riportlap szerkesztését, majd a lap élén állt mint felelős szerkesztő és kiadó. A Magyar Turista Szövetség életében főleg a sajtó- és propaganda, valamint a túra- és utazási bizottságon keresztül kifejtett munkássága révén vett részt.
Forrás:
[Magyar Turista Lexikon, szerkesztette Polgárdy Géza, Budapest 1941., 15. o.]