Mire Várgesztes sorra került volna, leállították a kitelepítettek fogadását Németországban

A második világháború után a megszálló szovjet hatalom az ország területére érkezés első pillanatától céljai között szerepeltette a magyarországi németek „megbüntetését", csak a megoldás módja változott a világpolitikai helyzet alakulásától függően. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság végül is megállapította a „gesztesi megoldás", a keletre hurcolás elterjedését, és a magyarországi németek Németországba való telepítését szorgalmazta. Az első „jogszerű" hazai lépést ez ügyben az Ideiglenes Nemzeti Kormány 302/1945 sz. rendelete jelentette, amely őrizet alá vont minden, az ország területén élő német állampolgárt. 
A következő lépés a lakosság politikai célú „átvilágítása", az igazolásnak nevezett akció volt, amely szintén tartalmazott németellenes szankciókat. 1946 márciusában Várgesztesre is kiszállt az igazolóbizottság. Amíg a városokban elsősorban a közhivatalok és a különféle szervezetek tisztségviselőit idézték be, Várgesztesen azt vizsgálták, ki volt a Volksbund tagja - függetlenül a vizsgálat időpontjában a községben betöltött szerepétől. A fennmaradt jegyzőkönyvek, ill. adatlapok szerint nyolc családot-házaspárt érintett a vizsgálat, akik közül mindösszesen egy SS-katonaként eltűnt férfi feleségét igazolták le, a többieket a politikai bűnökre vonatkozó határozat alól „nem mentesnek" minősítették. 1946-ra már a nemzetközi érvényű előírásokra hivatkozó kitelepítés került előtérbe. A hivatkozási alap megítéléséről kormányszinten is viták folytak. A kitelepítési rendelet a Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. november 20-i döntésére hivatkozott, mintha a szövetséges hatalmak nyomására indult volna meg az akció. 
Vorosilov 1946. január 25-én Tildy Zoltánnál tiltakozott levélben, kifogásolva, hogy a magyar rendelet úgy tesz, mintha a svábok kitelepítése a fenti szervezet előírása szerint vált volna kötelezővé, holott a szovjet politikus szerint a magyar kormány 1945. július 5-én kelt, 30/896/pol. 1945. sz. szóbeli jegyzékében kérte a Bizottság támogatását a kitelepítéshez. Hivatkozik a levélíró Kay tábornokra, aki szerint a rendeletet módosítani illenék, megjegyezve, hogy a kitelepítés a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács engedélyével (és nem utasítására) történik. Arról a szovjet vezető hallgat, hogy a hadműveleti időszakban, így 1945 januárjában is hasonlóan kényesen figyeltek-e a szövetségesek véleményére. 
A gesztesiek ebből a folyamatból azt érzékelték közvetlenül, hogy a község faliújságán megjelent a kitelepítésre kötelezettek névsora. Ezzel egyidőben - nyomatékot adva az általános érvényű rendeletnek - sor került több község, így Kecskéd és Gesztes közigazgatási autonómiájának felfüggesztésére. Mindez azt jelentette, hogy a képviselő-testület és az igazoló választmány működése szünetelt, csak a községi adminisztráció működött — a jegyző személyében. A Várgesztesi kitelepítési jegyzék I. számú listáján 132 név szerepelt, amit egy pótjegyzék újabb tíz fővel növelt. Ez az alaplistája a 12.200/1947-es Korm. rend. 1. paragrafusának. 
A II. névjegyzékre, amely a kivételezetteket sorolja fel, 179 név került. Ezt a listát márciusban zárták le, de áprilisban egy kiegészítő listával, három személlyel bővítették. 
A III. sz. jegyzék az 1945 után ide települteket tünteti fel, rajta két név szerepel csupán. A levéltárban fennmaradt V. sz. névjegyzék a fenti rendelet hatálya alá tartozó magyar nemzetiségű, de német anyanyelvet vallott helyi lakosokat sorolja fel, összesen 97 személyt. 

A listák láttán természetesen megbolydult a falu. Előjöttek a helyi sérelmek, „fülemüle perek", az emberek a „ha ő nem, akkor én miért igen" mércéje szerint ítélték meg helyzetüket. A fellebbezések, feljelentések nyomán novemberig újabb és újabb átvezetések születtek mindkét irányba: volt aki az V. névjegyzékről került az egyesre, a III. névjegyzéket törölték, az ott szerepeltek így szintén az I. listára kerültek, stb. A jelenleg kutatható dokumentumok alapján még nem dönthető el egyértelműen, hogy a fenti listák miért nem kerültek végül is alkalmazásra. Az egyes iratok dátumai azt sugallják, hogy mire Várgesztes és Kecskéd sorra került volna, addigra az amerikai hatóságok (1946 júniusában) leállították a kitelepítettek fogadását Németországban, illetve a további kitelepítéseket zömmel technikai és anyagi feltételekhez kötötték. Ez a döntés itthon nagy zavart okozott. 
Az ügyben tárgyalások kezdődtek, majd 1946. augusztus 22-én a magyar kormány és az Egyesült Államok kormányának megbízottai megállapodást írtak alá, mely szerint szeptemberben folytathatták volna a kitelepítést. A 19 pontos megállapodás legfontosabb feltételei azonban a magyar kormány számára teljesíthetetlennek minősültek: nem volt miből 500 márkát biztosítani minden 20 éven felüli személynek, nem volt elég gyógyszer, nem tudtak biztosítani minden szerelvényre egy orvost és két ápolónőt. A nyugati szövetségesek a feltételeket nem teljesítő szerelvényeket már nem fogadták, de a szovjetek még erőltették az ügyet. Visinszkij külügyminiszter 1946. november 20-án még azt hangsúlyozta: 500000 németet kell kitelepíteni Magyarországról, hogy 200000 szlovákiai magyart áttelepíthessenek Magyarországra. 
A további kitelepítések - folytatva az 1947 áprilisától megkezdett folyamatot, Németország szovjet övezetébe - a későbbi NDK-ba irányultak. A hosszan tartó egzisztenciális bizonytalanság mély nyomokat hagyott a gesztesiek tudatában. A következmények érzékelésére álljon itt három apró, de jellemző adat. A lélekrombolás hatása, az elmérgesedett helyzet produktuma az a levél, amelyet ebben az időben írtak a tatai Járási Rendőrkapitányságnak Gesztesről. Ebben két helybéli pártember - egyikük mögött 26, másikuk mögött 11 párttag - közönséges hazaárulónak minősített egy házaspárt. A két feljelentő a megvádoltak ellen „az azonnali internálási eljárás foganatosítását kéri". A levél befejező sora a legszomorúbb: „Kérjük a kapitányság sürgős intézkedését és nevezettek azonnali internálását.". A megszállók 1945. januári jogtalan lépése így köszön vissza egy-másfél év után!
A másik ügy a megszállókkal kapcsolatos álláspontra vonatkozik. A kommunista párt valós befolyására vet fényt az a tény, miszerint az 1947 augusztusában lezajlott választásokkor az MKP 26 taggal rendelkezett a községben, ennek ellenére csak 11-en szavaztak erre a pártra. Mindezt az MKP járási titkára is kénytelen volt beismerni. A megszállókkal kapcsolatos érzelmekre következtethetünk az emlékműügyből. 1949. január 26-án kelt az alispáni levél, amely szerint a belügyminiszter úr „arról értesült, hogy a szovjet-orosz hősi halottak sírjait nem tartják olyan becsben, mint amilyenre hazánkat a Vörös Hadsereg által történt felszabadítása bennünket kötelez." „... a német fasiszták elleni felszabadító háborúban hősi halált halt szovjet katonák emléke iránt a magyar népnek kegyeletét és háláját - ez úton is - le kell róni." Februárban újabb levelet kézbesített a posta, igazolva, hogy a feladatot a község nem teljesítette. A levél gyakorlati utasításokat is tartalmaz: „... gondoskodjék arról, hogy a hatósága területén levő szovjet-orosz hősi emlékművek és sírok, különösen pedig a temetők teljesen rendezett állapotba hozassanak..., továbbá növényekkel és virágokkal kellő módon feldíszíttessenek. Csak annak megtörténte után kerülhet sor az emlékművek és sírok fényképen való megörökítésére..., ...jelentse február 20-án, hogy a községben, városban a sírok jelölése hogyan történt." A gesztesiek nem kényszerültek ilyen képmutató rendcsinálásra, a jegyző ugyanis kénytelen volt 28-án jelenteni:
„Várgesztes községben szovjet katonai emlékmű nincs."


Forrás: a Várgesztesi Német Kisebbségi Önkormányzat által 2008-ban kiadott, Hartdégen Sándor által szerkesztett Várgesztes – Gestitz című könyv Haraszti Mihály által írt Várgesztes 20. századi története című fejezete.