Várgesztes 20. századi története

HARASZTI MIHÁLY*

GESZTES-PUSZTÁTÓL VÁRGESZTESIG


A galántai Esterházy grófok Tata - Gesztesi birtokának Tata egyik névadó települése, a gesztesi birtokrész pedig az őse. Amikor Esterházy Miklós nádor (1583 - 1645) „sógornőjét, a Nyári család gesztesi uradalmának örökösét Thúrócz megyei cserebirtokra szorította"1, új szerzeményét Csákvár központtal, de a hagyományos gesztesi névvel sorolta jószágai közé. A birtoknak nevet adó várhely és az alatta kialakult település nem rendelkezett olyan potenciális energiával, hogy birtokközépponttá váljon. Szerepvesztése megmutatkozott közigazgatási státusának változásaiban is. 1895-ben még Gesztes községként szerepelt a helységnévtárban, de birtokosai később kijárták, hogy Gesztes pusztává minősítsék vissza. A furcsa kérésnek anyagi okai voltak: az érvénybe lépő rendelkezések az önálló pusztákat félpótadó kedvezményben részesítették. Községünk ily módon pusztaként érte meg a 20. századot. Amikor később a kedvezmény megszűnt, s újra a kisközségek adóterhei látszottak kedvezőbbnek, „Vértessomló Gesztes-puszta nevű külterületi lakott helyből" ismét önálló község alakulhatott, ideiglenesen Pusztagesztes néven. 1917-ben aztán végleg törölték a „puszta" jelzőt, amikor a 192.575/1917. IV. b. sz. rendelet nyomán megszületett az azóta is érvényben levő Várgesztes név. A gesztesiek sorsán ez a főúri taktikázás vajmi keveset változtatott, megélhetésükért, életben maradásukért ugyan úgy küzdeniük kellett, mint az egykori várvédőknek. Csak a küzdőfél és a harcmodor változott időről időre. A környék földesurának egyik fegyvere a haszonbérleti szerződés jogintézménye volt. Szerepét akkor tudjuk érzékelni, ha ideidézünk egy 1903-ban kelt példányát.2 A szerződő felek esetünkben egyik részről gróf Esterházy Miklós Móric nagybirtokos, Csákvár-Gesztes örökös ura, mint „bérbeadó," illetve a másik részről „Beck János és neje, sz. Neukum Mária", valamint „Özv. Beck Ádámné, sz.: Müller Terézia gesztesi lakosok, mint haszonbérlők".
A bérbeadó mindjárt a szerződés elején fontosnak tartotta leszögezni: „minthogy a haszonbérlők elődei csakis az erdőüzem céljából bocsátottak a csákvár-gesztesi uradalom... gesztesi puszta földjén való letelepedésre, ennélfogva kiköttetik az, hogy a haszonbérbeadó beleegyezése nélkül a haszonbérleti területen új épületet emelni tilos..." a továbbiakban a haszonbérlők,, egyetemlegesen kötelezik magukat arra, hogy... A 30 korona 21 fillért tevő haszonbért a haszonbérlet tartalma alatt évnegyed egyenlő részletekben mindig előre ..." a Csákvári uradalmi pénztárba befizetik.
Az egyéni haszonbérleti szerződések a következőkkel egészültek ki:
„...határbéli erdőrészek, melyek az erdőgazdasági rendszer fenntartása mellett felszabadíthatók s az erdészeti tisztség által időnként ki fognak jelöltetni - ezeken a haszonbérlők lovaik és szarvasmarháiknak ingyen díjfizetés nélkül s a többi gesztesi haszonbérlők állataival együttesen való legeltetése megengedtetik. Kecskét és juhot azonban odahajtani tilos, a pásztoroknak pedig kutyával kijárni ezek lelövetése és a legeltetési jog beszüntetésének terhe alatt tilos.
A ló és szarvasmarha legeltetés gubacs és makkhullás idején időlegesen betiltathatik.
Haszonbérlők az erdőben vagy vadakban marhái vagy pásztorai által okozott károkat kötelesek megtéríteni."
A gesztesiek gyakorlatilag mindenben ki voltak szolgáltatva a grófnak. Semmijük sem volt, mindent csak béreltek. Nem is alakult, nem alakulhatott ki a „gazda" mentalitás.
Az ily módon bérbevett földek, a legszorgalmasabb munka esetén is csak igen szerény megélhetést biztosítottak. A község lakói néhány fontos termék tekintetében önellátók voltak ugyan, de annyit nem tudtak produkálni, hogy az értékesíthető felesleg bevételéből hiányzó szükségleteiket pótolhassák. Ha akadt is némi túró, tejföl, vaj, vagy tojás, azt csak távoli piacokon - legközelebb Csákváron, Tatán, esetleg a fejlődésnek indult közeli bányatelepen — kínálhatták eladásra, minimális haszonnal és jelentős időráfordítással. Életkörülményeiket, tovább rontotta az 1914-ben kitört háború. Az árak hamarosan itt is - mint az ország egészében - az utolsó békeévinek a nyolcszorosára növekedtek. Az ország helyzetéből adódó gondokat helyi problémák is súlyosbították. így közvetve ugyan, de megérezte a község a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. pénzügyi gondjait. Egy ilyen manőver során pl. a cég bankügyekben is érintett vezérigazgatója azt javasolta a vezetőségnek, hogy a várható pénzromlás megelőzése érdekében fektessék pénzüket föld birtokba, vásároljanak a Vértesben földet.3 Az így megszerzett 6600 holdas birtok mezőgazdaságilag értékesíthető részén aztán olyasmit igyekeztek termelni, amit bányatelepi „konzumok"-ban értékesíthettek. A manőver eredményeként a környékbeli őstermelők, így a gesztesiek is kiszorultak a kolónia ígéretesnek tűnő piacáról. A bányatelepi kereslet más okok miatt is megérezte a háborút: a vállalat 1188 munkása, 71 altisztje és segédtisztje, továbbá 23 tisztviselője vonult be katonai szolgálatra.4 Alaposan leszűkítve a helyi vásárlóerőt, túl a MÁK birtokszerzésével a községi képviselő-testület virilis tagságának jogához is hozzájutott tovább torzítva annak a bevonulások, a község választható polgárainak szűkülő köre miatt egyébként is gondterhelt helyzetét. A helyi lakosságot folyamatosan zaklatták a különféle hadicélokra meghirdetett gyűjtésekkel is, tovább súlyosbítva az otthon maradottak helyzetét. Egy 1917-ben született törvény pl. előírta, hogy minden településen, a legkisebbeken is emléktáblát vagy szobrot kell állítani a háborús hősök tiszteletére. Várgesztes összetartó népe meggyászolt ugyan minden elesettet, ám a 11 halottnak emlékhelyet létesíteni képtelen volt. A rendeletnek végül is csak 1931-ben sikerült eleget tenni, akkor is úgy, hogy az emlékmű költségeihez Gráf Mihály plébános 110, a kegyúr gróf Esterházy Móric 70 pengővel hozzájárult, a többi pénzt pedig az egyházközség tagjai adták össze. A szegénység az egészségügyi viszonyokban is megmutatkozott. A község a környei körorvoshoz tartozott, aki így jellemezte a gesztesieket: „a lakosság testi egészségére igen keveset áldoz. Szigorú takarékossága az egészség rovására megy. Ennek határozott következménye a tuberkulózis terjedése...". A háborút követő Tanácsköztársaság 133 napját csendben átvészelte a község, a lakosság a bukást követően igyekeztek rendezni magán- és közösségi viszonyait. Nem rajtuk múlott, hogy a politikai konszolidáció nem hozott javulást életkörülményeikben: továbbra is az Esterházy hitbizomány szorításában, 390 bérelt holdon és néhány nadrágszíjparcellán kellett boldogulniuk. Az 1920-as XXXVI. sz., úgynevezett nagyatádi-féle földtörvény Gesztest is érintette felemás módon. Kihasználva, hogy a törvény 10 évet biztosított a végrehajtásra, az Esterházyak nem siettek az előírt megváltás felkínálásával. Királypárti elkötelezettségük miatt egyébként sem szívesen vetették alá magukat „a király nélküli királyság" újonnan hozott törvényeinek. Hasonlóan próbált eljárni a MAK is, ám őket az Országos Földbirtokrendező Bíróság 1924. novemberében, 28249/1924. sz. rendeletével kötelezte, hogy vértessomlói ingatlanukból kb. 14 holdat, a szári (Szenttamáspusztai) ingatlanukból kb. 84 holdat adjanak a gesztesiek kezére. Az így felajánlott földeket 10 éves részletben kellett megváltani. A törlesztés a háborút követő viszonyok közepette nagy nehézségekbe ütközött, olyannyira, hogy a gesztesiekre jellemző törpebirtokosok adósságterhe a világválság kitöréséig nem csökkent, inkább emelkedett, s annak mintegy felét a földreformkor juttatott parcellák ellenértéke képezte. Nem volt jobb helyzetben az egyház sem. Az említett rendelet alapján az egyházi javadalmak részére 15 holdat jelöltek. Ebből 9,5 hold a somlói határban a plébánosé, 5,5 hold pedig szenttamáson a kántortanítóé lett. A körülményekre jellemző módon a szenttamási földet hamarosan visszaadták, mert ilyen távolságból a tanító ezt megművelni nem tudta. A földrendezéskor 24 házhelyet is kiosztottak, egyenként 300 négyszögöles telek formájában. így alakult ki a mai (2002) Petőfi utca. Az említett körülmények nyomán a 30-as évekre megmerevedtek a községben a kedvezőtlen birtokviszonyok. Az elaprózottság tényét jól jellemzi két adat: a községen az átlagos földrészletszám 10 fölött volt, egy-egy szabadforgalmú birtok tag pedig nem volt nagyobb, mint 10,45 katasztrális hold. Ráadásul a „nadrágszíj-parcellák" a rétegvonalakra merőlegesen húzódtak, aminek következtében a művelés maga segítette elő az eróziót. A birtokviszonyok kényszerítő hatása családjuk fenntartására a gesztesi gazdák más községekben - Száron, Kecskéden, Oroszlányon, jó néhányszor még a távolabbi, kisnemesi Kömlődön - földbérletre kényszerültek. Az idegen határban elterülő' bérlemény adóját az illető' községi elöljáróságon kellett rendezni, ami újabb fárasztó és időrabló utazások terhét jelentette. Gesztes ebben az időben a kecskédi körjegyzőséghez tartozott, így a voltaképpen helyi hivatali ügyeket is ott kellett intézni. Ez a kötődés akkor is érvényben maradt, amikor a köztük elhelyezkedő' Vértessomló (1923-ban) kivált a körjegyzőségtől. A közigazgatási furcsaságokat szaporította az a tény, hogy a gesztesi csendőrörs - Dad, Kecskéd, Oroszlány hasonló intézményeivel együtt - a kisbéri szakasz alárendeltségében működött. Szerencsére ezen a téren kevés intézkedni való akadt a községben. A gazdáknak a földbérlet mellett az aratási szegődések kínáltak jövedelempótló lehetőséget. Ez a kapcsolat — forma sem korlátozódott a közvetlen szomszédokra. Közeli munka esetén - hajnalban kelve-, éjszaka jutva némi rövid nyugovóra - naponta hazajártak. A munkaképes családtagok nehezebb években az uradalmi birtokból is vállaltak egy - egy holdat, ilyenkor a bérletet az urasági földeken végzett munka egy részével fizették. Kukoricafödeket az uradalom szántotta, vetette, a bérlők a többi munkát végezték. Ebben az időszakban honosodott meg a faluban a kendertermeszés. A hazai textilipar a békebeli termelésre való átállás következtében új lendületet kapott, és új iparágakat honosított meg a csonka gazdaságban. így került előtérbe a kender azzal az előnnyel, hogy a levágott növények áztatás utáni feldolgozását akkor lehetett beindítani a munkafolyamatba, amikor az asszonyoknak már nem volt más munkájuk. A kenderrel való foglalkozás utolsó fázisa, a fonás is könnyen beilleszkedett az éves munkafolyamatba, ráadásul a kukorica- és tollfosztás mellett a községi életre is kedvezően hatott. A szántóföldi kultúra mellett korszakunkban a korábbinál is nagyobb szerepet kapott errefelé az erdő. Igaz, hogy a már idézett, 1903-ban kelt haszonbérleti szerződésben is találunk erdei vonatkozású passzust, de akkor még „a haszonbérlők lovainak és szarvasmarháinak ingyen, díjfizetés nélkül, s a többi gesztesi haszonbérlők állataival együttesen való legeltetésre megengedetik".
A gazdasági fontossága mellett vadászati szerepét is őrizte az erdő, a grófi család tagjainak és vendégeinek nagy örömére. A falu tanítója így írt erről a kérdésről: „az erdő az uraságot szolgálta, a falut pedig gyötörte... Gazdag nagyvadas terület volt a változatos, hegyes-dombos környék, előre, szinte percnyi pontossággal megszervezett hadjárathoz hasonló nagy vadászatokon jelentek meg az ország, gyakran a külföld meghívott urai. A vadak a szegény zsellérek, az 5-10 holdas parasztok vetésein, kukoricásain lakomáztak. Kártérítést a károsultak nem kaptak."9 A helyzetleírást az a per is igazolja, amelyet gróf Esterházy Móric kezdeményezett 174 gesztesi lakossal szemben. Jellemző módon fogalmaz a Királyi Törvényszéknek benyújtott földesúri kereset: „Várgesztes község elöljáróságával 1933. évi október hó 1. napján az ide A./ alatt egyszeri másolatban csatolt vadászati haszonbérleti szerződést kötöttem. Ezen szerződés 5. pontja szerint Várgesztes község elöljárósága Várgesztes képviseletében szavatosságot vállalt aziránt, hogy a község lakosai a haszonbérlet tartalma alatt velem szemben vadkárból kifolyólag kártérítési igényt nem támasztanak. Várgesztes község a fentebb hivatkozott szerződési pontra való figyelemmel hosszú időn keresztül nem is léptek fel velem szemben vadkártérítési igénnyel, 1939. év tavaszán azonban igényeiket bejelentették. Várgesztes község elöljárósága pedig a becslési eljárást lefolytatta. A községi elöljáróság becslése szerint a kár kitett: 2092,92 mázsa rozsot, 517,30 mázsa rozsszalmát, 5787 mázsa búzát, 104,74 mázsa búzaszalmát és 392,67 mázsa takarmányherét, amely terményeknek értéke cca. 13,300,- P-nek felel meg..." Ezt a kárigényt a földesúr nem ismerte el, mire Pillmann Imre várgesztesi lakos indított keresetet ellene — a maga kárának érdekében, de a falu lakóinak példát mutatva. A móri Járási Bíróság helyt adott a károsult követelésének, de a gróf úr az ítélet ellen fellebbezett. Az ügy a Székesfehérvári Törvényszékhez került, ahol az alperes egyezkedni próbált Pillmann Imre jogi képviselőjével. Ajánlata szerint megfizet 8650,- P kárt, „minek fejében" (a gesztesiek) magukat teljesen kielégítettnek ismerik el". Legfelsőbb fokon a M. Kúria ezt a megállapodást is elutasította. A vég-só' határozat ismeretében és saját igazuk tudatában a címzettek nem fogadták el azt az összeget, amelyet a gróf a gesztesi lakosok jogi képviselőjének befizetett. Az így folytatódó huza-vona végül oda vezetett, hogy a falubeliek elestek a kártérítéstói, a tetejében bosszúból megtiltották nekik, hogy az erdőn át vezető ösvényt használják, amikor aratást vagy idénymunkát vállalnak a környező községekben. Az indok: zavarják a vadak nyugalmát.
A trianoni békeszerződés következtében országunk elveszítette erdeinek jelentős hányadát, így a megmaradt erdők gazdasági jelentősége megnőtt. (Ekkor bizonyosodott be, hogy a MAK említett birtokvásárlása jó befektetés volt, így az azonos körülmények miatt új erőre kapó bányavállalat a saját erdejéből, kedvező gazdasági feltételekkel jutott a munkafolyamatban nélkülözhetetlen bányafához.)
Az erdő gazdasági szerepe ebben az időszakban lényeges változáson ment át. A Trianon következtében elveszített hegyvidékek miatt valamint az iparosodás hatására jelentősen megnövekedett a fa iránti kereslet. A piaci igényeknek először azok a 35—40 éves bükkerdők estek áldozatul, amelyeket még az 1879-es erdőtörvényeknek köszönhetően telepítettek. A fiatal bükkösök kivágása többszörös erdőgazdasági kárt okozott. A bükk kb. 120 évesen válik vágáséretté, így korai kitermelésük eleve csökkent hozamot eredményez. Itt a Vértesben ráadásul gyakori problémává vált a kopárosodás,10 amely egyben az eróziós károkat növelte. Ott, ahol megtörtént a pótlás, a fajtaváltás is maradandó problémát okozott. Mivel a bükk lassan növekedő fajta, helyette inkább korábban kitermelhető fajtákkal próbálkoztak, így került az északi hajlatokba a bőséges termést hozó, de kevésbé értékes gyertyán. Az erdőgazdaság többi változását is megérezték a gesztesiek. Az irtás akkoriban még kézi erővel történt, s éppen abban az időszakban - télen -, amikor nem volt más munkalehetőség. A favágás nehéz munkáján túl kétkezi részvétel igényelt a fuvarozás is. A kivágott fát előbb tehenes fogatokkal vonszolták a depóra, már az értékesítés helyének ismeretében - a környei vasútállomásra esetleg egyenesen a tatabányai bányász fatelepre. Bár ezt a munkát fizették legrosszabbul, a gesztesiek kénytelenek voltak fuvarozással együttjáró kellemetlenségeket is vállalni, mert ekkorra az erdő" lett megélhetésük elsődleges forrása.
A gesztesiek és az erdő" második egymásra találása érzelmileg is megalapozott volt, mert a helybéliek jól emlékeztek arra, hogy „az erdőüzem céljából bocsáttattak a puszta földjén letelepedésre".
Itt a Vértes-hegység dombos, kavicsos al- és feltalajú területein mezőgazdaság országos tendenciái alig éreztették hatásukat. Várgesztes a 30-as években is a megye legkisebb települései közé tartozott, útszéli, egysoros faluképpel, ahogy a korabeli tudományos kutatás jellemezte: „elemi települési képlet"-ként.
A változatlan körülményeket az ország gazdasági ágazatai közül egyedül a turizmust kezelte értékként. Az országosan is fellendülő' turistamozgalom az eddig lefedezetlen területekre is kiterjesztette figyelmét, így a „bakancsos turisták" szívesen sorolták úti céljaik közé a fővárosközeli Vértest. A Komárom-Esztergom Megyei Hírlap 1932. évi 42. számában az olvasók arról olvashattak, hogy „a Magyar Munkások Turista Egyesülete pünkösdkor avatta fel a várgesztesi romok között felépített menedékházát. A vár délnyugati csücskében - részben a török idők óta omladozó falak felhasználásával - kialakított szálláshely átadásán jelen volt a grófi család is, mintegy jelezve érdekeltségét. A munkás kispolgári családokból verbuválódó turistaréteg természetesen nem jelenthetett igényes és fizetőképes vendégeket. Az elmaradott infrastruktúra a bolt, orvos- és gyógyszertár hiány eleve akadálya volt a fejlesztésnek, még akkor is, ha gyalogos erdőjárók öntevékenysége szinte legendás volt. Itt Gesztesen is kialakítottak maguknak egy kis fürdőmedencét a Táichgravel-nak nevezett falurészen. A plébános úr, s szerinte a falubeliek - nem nézték jó szemmel mindezt, de a megfáradt vándorok és a helyi gyerekek őszintén élvezték az üdítő hűs víz örömeit. Az így okozott problémát végül maga az idő oldotta meg. A kis tó eliszaposodott, fürdésre alkalmatlanná vált.
A tanító - Molnár János - megszervezte a 30-as évek elején az iszap kihordását a tóból, de elmondása szerint az erdész, aki a gróf területeit felügyelte, leállíttatta a munkát, mivel az a terület a grófé volt, és az nem tervezte a tó további fenntartását. (H. S.)
A természet által felkínált örömök nyugodt élvezetét a sok „Magánterület! Belépni, átjárni tilos!" feliratú tábla is akadályozta a ma „falusi turizmusnak" nevezett idegenforgalmi ágazat pedig ebben az időben még ismeretlen, vagy legalább fejletlen üzletág volt.
Néhány család élt a lehetőséggel és nyári időszakban kiadta a „tiszta-szobát" a „pestieknek" - így hívták őket - akik munkások voltak, rendelkeztek havi fizetéssel, így a gesztesiekhez viszonyítva jómódúaknak számítottak.


A Gesztesi-tó az 1930-as években

A továbbra is fennmaradó viszonylagos zártság is hozzájárult ahhoz, hogy a gesztesiek máig is megőrizték német hagyományaikat s ezzel együtt kohéziójukat. A jelenségre a feléledő' falukutatás is felfigyelt. Az érdeklődés egyik megnyilvánulása Elli Zenker-Starzacher kötetünkben is közölt tanulmánya. A közigazgatás irányából megnyilvánuló figyelmet Magyary Zoltán és köre igazolja. A közeli Tatán született professzor a - tatai -járás településeit vizsgálva így nyilatkozott: akár németség, akár jobbágyság került ide és szolgai kiszolgáltatottsága mindenkor megvolt - kifelé. Befelé viszont- az elemekkel való küzdelemben, a társadalmi problémák megoldása terén - egységes volt a község. Bizonyságul megjegyzi Magyary: „A gazdák közötti vagyonbeli különbség a német településeken nem akadályozza meg a társadalmi akarat segítségét. Szövetségeikből senki sem marad ki. A zsellérek és jómódúak viszonya egyszerű munkaviszony, nem pedig szolgaság. Kifelé egységesen támogatják egymást legfőbb céljukban, a föld nélkül maradtak földhöz juttatásában." Magyaryék adataiból tudjuk azt is, hogy a demográfiai jellemzők is csak minimális mértékben változtak időszakunkban. 1920-ban 366-an, 1930-ban 363-an voltak a gesztesiek. A négyzetkilométerenkénti népsűrűség itt volt a legnagyobb a megyében - 143,3 -, ugyanakkor, amikor a járási átlag 53,9 volt. Ez az adat is igazolja, hogy Várgesztes a mezőgazdasági területek lehetőségeihez képest túlnépesedett. A nemzetiségi kötődés erejét igazolja, hogy 1920-ban 346, 1930-ban 332 helyi lakos vallotta magát németnek. A nyelv miatti izolációt az is fokozta, hogy a lakosságnak csak 63,6%-a értett az állam nyelvén. A hivatali ügyek intézésében ez a körülmény azért nem okozott problémát, mert a körjegyzőség székhelye is német község volt, így a hivatalbéliek megértették a gesztesieket. A községi képviselő-testület a 30-as években 17 főből állt. 5 jogilag kijelölt - virílis - tagja volt, továbbá 5, ténylegesen választott 7 képviselte hivatalból a községet. Mivel a közösség belső életét évszázadok óta elfogadott normarendszer szabályozta, alig-alig volt szükség helyi jogalkotásra, törvényi szabályozásra. Jellemző módon a 30-as években egyetlen községi szabályrendelet született, az is felsőbb indíttatásra: állásszervezés ügyében. A foglalkozás szerinti statisztikai adatok sem mutattak jelentős szóródást: az 1930-as népszámlásási adatok szerint 334 polgár volt a községben földművelő, vagy gazdálkodó család tagjai. Az 5 holdon aluli birtokok száma 20 körül volt, de ebbe beleszámolták a házhellyel rendelkező családokat is.10 A Tatai járásban Várgesztesen volt ebben az időben a lakosság számához viszonyított őstermelő: az országos 51,8%-kal szemben 92,1%-os arányban. A kataszteri jövedelem - a nagyfokú erdősültség miatt is - 10 aranykorona alatt maradt, a mezők mezőgazdasági termelési lehetőségei ennek okán gyengébbek voltak az országos átlagnál. Mindezek ellenére egyetlen napszámost sem találtak az összeírok a községben és házicselédet is csak egyet - Magyary adatai nem mondanak ellen annak a ténynek, hogy a mezőgazdasági munkák végeztével többen kényszerültek időszakos munkavállalásra polgári családoknál vagy a közeli bányák valamelyikében.
Az ipari munkalehetőségeket először a környebányai szénbányák hozták közel a faluhoz. Kezdetben - ahogy a fentiekből is kitűnik - csak idénymunkaként vették figyelembe az itteniek, ahogy az egy, a kecskédi körjegyzőségi iratok között megőrzött munkakönyv is igazolja. A dokumentum tulajdonosa két télen volt a bányaüzem munkása, majd a bejegyzés szerint néhány évre visszatért a földműves munkához, egy idényre például a csákvári aratókhoz is elszegődött. (7.) Ezek az adatok azt igazolják, hogy a faluban - pl. a demográfiai arányok torz voltából eredően - nem volt munkaerő felesleg, az ipar így nem innen toborozta munkásait.
A tatai mintajárás szervezése kapcsán gyűjtött adatokból az is kiderült, hogy Várgesztesen 58 iskoláskorú gyermek közül egy sem akadt, aki családjában az akkori normák szerinti kifogástalan táplálkozáshoz szokhatott. Kielégítően táplálkozott 21 gyerek (36,3%), elfogadhatóan 30, gyengén 6, igen gyengén viszont egyetlen egy.
A tájpotenciál, s ezen belül az ivóvíz-ellátottság fontos minősítő tényező egy_egy település megítélésénél. Gesztesen 70 lakóházból 51-nek volt ivó-kútja, az innen nyert víz minőségéről nincs adat. Ötvennyolc családnál volt árnyékszék, háromnál falazott W. C. A lakások nagysága és minősége a kor átlagát mutatta: 19 gyerek lakott egyszobás lakásban szüleivel és testvéreivel. Harminckét családnak jutott kétszobás otthon. Tizenhat olyan lakást találtak az adatgyűjtők, ahol az egy szobában élő családtagok száma öt volt. A legszomorúbb körülmények között az a hat család élt, amelynek egy szobáján kilencen osztoztak.
Ezek a körülmények természetesen az iskola működését is befolyásolták. Molnár János tanító, aki 1931-ben került a faluba, tanévenként átlag 60 iskoláskorú és 25 ismétlős tanulmányaiért felelt. A hatosztályos, osztatlan iskolában németül folyt az anyanyelvi és a hitoktatás, a többi tantárgyat magyarul kellett oktatni azoknak a lurkóknak, akik az első osztályos korukban egy szót sem tudtak magyarul.
Az iskolai oktató-nevelő munka és a község kulturális élete szinte összefolyt. A magyar művelődésügy legmarkánsabb területe akkoriban a színjátszás volt. Várgesztesen is sikerült néhány népszerű színdarabot bemutatni. A központilag engedélyezett színpadi műveket a Népművelési Titkárok Nemzeti Szövetsége adta ki gyűjteményes kötetben. Ezek mindegyike magyar nyelvű volt, így Várgesztesen is csak az állam hivatalos nyelvén folyhatott a szereptanulás. Ez a megoldás a nyelvtanulást elősegítette, de hátráltatta a színjátszó mozgalom kibontakozását. A „Szeget szeggel" vagy Follinus Aurél Náni-ja így nehezebben talált közönséget az országos átlagnál.
Az iskola mellett az egyház volt a község közösségi életének szervezője. Mivel az egész falu római katolikus volt, zavar nélkül érvényesülhetett a két háború között kibontakozott egyházi aktivitás. Közvetlen egyházi vezetés alatt működött a Rózsafüzér Társulat, a Jézus Szíve Szövetség és a fiatalokat mozgósító Szívgárda. Az egyházi ünnepekhez kötődő népszokások ápolásával az egyház a német nyelvtudás ápolását is felvállalta.
A német nemzetiségi községek még ma is híresek a zenei hagyományaikról. Itt Gesztesen a körülmények (kis létszám, a szervezeti háttér és a szervező személy hiánya, stb.) miatt nem alakulhatott nagyobb létszámú együttes, a lakodalmakból és búcsúi bálokból viszont nem hiányzott a muzsika. (A lakodalmakról is sok szó esik Elli Zenker-Starzacher dolgozatában)
Ha már szó esett a lakodalmakról, érdemes megemlíteni: a gesztesi fiatalok általában korán házasodtak. A házastársi esküt komolyan vették, ritka volt a válás és a házasságon kívül született, ahogyan akkor megalázóan mondták: a törvénytelen gyermek. 1933-ban egy, 1935-ben két ilyen születésről tudnak az anyakönyvek.
Az egészségügyi ellátás hiányosságai miatt a felnőttkorú halálozási arany a legmagasabb volt a járás községei közül: 30,3%. A csecsemőhalálozás arányát - 20% körül - az is befolyásolta, hogy a gyerekek zöme otthon, gyakorta szülésznői segítség nélkül jött a világra. A községben nem volt bába, a távolabbi segítséget a rossz útviszonyok nehezítették.
1937. május 29-én kelt az a határozat a vértessomlói képviselő-testület rendkívüli közgyűlésén, amelyben „a Vármegyei Törvényhatósági Bizottság 7932 a. i. /936. sz. véghatározatával Várgesztes községet vicinális úttal Vértessomlóra bekötni rendelte." Ezzel némileg javult a helyzet, könnyebbé vált a nagyobb települések megközelítése.
Mindezt összevetve egy szegényes, de talán éppen ezért is összetartó helyi társadalom jellemezte a második világháború előtti Várgesztest.
A szári származású Vénusz Károly - az utolsó kovács - 1941-ben költözött el a faluból, a kovácsházból, ami a jelenlegi „Várgesztes" táblával szemben levő területen állt. A ház aztán rövidesen az enyészeté lett. A helybeliek máig„Schmidkoatn"(Schmiedgarten)-nak mondják ezt a részt, ami ma állami közterület.

VÁRGESZTES A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ FRONTVONALÁBAN.


A század második világháborújának harcait megelőző hetek-hónapok hangulatáról így vall a falu tanítója egy későbbi dolgozatában: „Az erdőit méhében rejtőzködő falut nem kerülték el a különféle hatások, áramlatok. Szivárogtak azok a réseken, a sajtón, a rádióban, rejtve vagy nyíltan közlekedő ügynökökön keresztül. A nyilas mozgalom minden hatás nélkül lepergett a falu lakosságáról. A Volksbund szervezettebb erőteljesebb agitációval közeledett. A gaulejterek azonban egy-egy nehezebben összehozott gyűlés ellenére sem tudtak hívet szerezni, mint egy Volksbund-titkárt..."
A politika másik oldalán állók közül is egyetlen személyről érdemes szót ejteni, Hauk Józsefről. Őt a világgazdasági válság a francia-belga bányászok közé sodorta, ahonnan a bányavidék német megszállása után hazatelepült. Úgy gondolta, Gesztes megfelelően nyugodt hely lesz számára és arra is jó, hogy kapcsolatot teremtsen a közeli bányákban tevékenykedő elvtársaival.
Az tanítói lakás mögötti egy szoba-konyhás házban lakott, ami a falu csőszháza volt. Az 1919-es időkben a kommunista oldalon állt, megjárta a spanyol polgárháborút. Öt gyermeke volt, alig talált munkát magának. Az erdőben dolgozhatott legfeljebb, és nyáron napszámosként - lényegében mint a többi gesztesi - mivel nem rejtette véka alá kommunista voltát. „Ha a kommunisták győznek, az övé lesz a pap hintója a lovakkal együtt" - mondogatta. Neve hangzása ellenére nem beszélt svábul, sem ő, sem a családja. A házhoz tartozó pince a faluház építésekor lett véglegesen elbontva, mert az épület területére esett. (H. S.)
Szinte hazatérése pillanatától az elhárítás látókörébe került. így történhetett, hogy a környebányai táborban őrzött szovjet hadifoglyok kimentésére szervezett akciójuk során a székesfehérvári politikai rendőrség és a Gestapo letartóztatta, és lettek mindannyian a „munkásmozgalom mártírjai".
Ez alatt a hadra szólítottak a fronton tették kockára életüket, a harci szünetekben az otthon hagyott ügyek megoldásán törve fejüket. Az alábbi levél is ilyen esetről tanúskodik.

„Tisztelt Jegyző Úr!

Tábori Posta, 1944.11.21.

Nagyon szépen kérem a jegyző urat, hogy legyen szíves nekem elintézni, és kérek rá választ.
Ménesi György asztalosmester várgesztesi lakos vagyok, és bejelentem 1943. október 20-án asztalos tanulót, Pillmann János nevezetűt, de viszont nekem 1944.01.15-tel kellett jönni katonának, és kijöttem idegen földre, hogy meddig maradok, azt igazán nem tudom, és így kénytelen vagyok a fiút kijelenteni. Ha hazamegyek, újból felveszem. Most, hogy a fiú otthon van, vagy esetleg úgy kellene csinálni, hogy csak megjegyezni, hogy jelenleg az egész tárgytalan, de ha hazamegyek újból, számít természetesen, a felszabadulási idő megváltozik, a fiú nem kívánkozik máshová, megvár engemet. Az OTI-nál már kijelentettem. Még valamire kérem a jegyző urat, hogy ezt legyen szíves nekem elintézni és az eredményről kérek választ. Maradok tisztelettel: Ménesi György örv. K.628."
A jegyző intézkedéséről sajnos nem maradt fenn dokumentum.
1944 végére a „rugalmas visszavonulás" következtében egyre közelebb került a Vérteshez és községünkhöz a front. A harcok közvetlen fenyegetésének első jeleként december 14-én a községházán kifüggesztették a statáriális bíráskodás bevezetéséről szóló hirdetményt. Az adventi várakozást egyre inkább szigorította a bizonytalanságától való félelem, a fenyegető jövő kínzó érzése.
A karácsony körüli napok sajnos, igazolták az aggodalmat.
Ezekben a napokban a szovjetek legfontosabb magyarországi hadműveleti célkitűzése a főváros bekerítése volt. A feladatot a legyengült 2. Ukrán Front várhatóan nem volt képes megoldani, az eredetileg támogatásul szintén ideirányított 4. Ukrán Front pedig közelébe sem ért Budapestnek (parancsnokát, Petrov hadseregtábornokot ezért Sztálin le is váltotta). Az 1944. december 12-én kiadott 220.280 számú főparancsnoki direktíva ezért úgy rendelkezett, hogy a 2. és 3. Ukrán Front csapatai közösen, északról és délről egyidejűleg kerítsék be a német-magyar csapatokat. A két ukrán front december 20-án kezdte meg a hadműveleteket, amelynek eredményeként Budapest bekerítése december 26-ra megvalósult, ám a támadóknak sem északon, a Garam mentén, sem délen, a Vértesben nem sikerült elérni a teljes célt. Az 503. nehézpáncélos hadosztály által támogatott Mór-Balinka környéki német erők bekerítését és visszaszorítását célozta a szovjet 4. gárdahadsereg 31. lövészhadosztálya által a Vértes-hegységben indított karácsonyi támadása, amely Várgesztes elfoglalásához vezetett.
Weisz János plébános később így vetette papírra a faluban történteket: „Eck Ferenc, aki a Vár utcában lakik (most Petőfi Sándor utca), tehát egészen közel az erdőhöz, karácsony hajnalán lövöldözést hallott és kilépett az utcára. Akkor lépett hozzá az első két szovjet katona és érdeklődött, hogy nincs-e germanszki a faluban. A falubeliek közlése szerint akkor Gesztesen sem német, sem magyar katonaság nem volt. A németek Környén állomásoztak. A falu végén, látva Pállanék János előkelőbb házát, őt vették elő, hogy mutassa meg nekik a Vértessomló felé vezető utat. Maguk előtt meneteltették. Körülbelül a hídig ment velük, akkor visszaengedték, miután az utat megmutatta és erősítgette, hogy Somlón sincsen német vagy magyar katona."
A falut ezután megszállták a második hullámban érkezők, akik közül az előbb említett Pallanek-házba is jutott kvártélyos. A hívatlan vendégek alapos rekvirálással ürítették ki a házat és az istállót... Január harmadikán a levegőből is csapás érte a falut: a légitámadásnak Laub József és Hartdégen József háza esett áldozatul - szerencsére családtagok nem. Egy később bekövetkezett halál azonban a bombázásra vezethető vissza. Az történt, hogy a nagyothalló Hartdégen Józsefnének, amikor a bombázás alatt figyelmetlenül kinézett a háza ajtaja mögül, egy szilánk vágódott az állkapcsába. A keletkezett seb kezelés hiányában elmérgedt, vérmérgezést okozott. Kórházba került, nem tudtak segíteni rajta.
(4 bombát dobtak le akkor a németek: Egy Hartdégen Józsefek házára, egy Laub Józsefek házára, ezek a házak (a Petőfi utcában) lakhatatlanokká váltak. Egy Hartdégen Mihály udvarába, itt a pajta egy része tönkrement, és a negyedik az AJ. u. 58. kertjébe esett, itt nem volt kár. A tönkrement két Petőfi utcai ház lakóit a bíró az AJ. u. 30. házba költöztette ideiglenesen. Hartdégen József és Józsefné árvái - egy fiú és két leány - egy ideig a faluban sorban mindennap másik házban étkeztek. Aztán a fiút magához vette a nagybátyja, a leányok menhelybe kerültek.
Eközben a környéken elkeseredett harcok folytak, ezekben részt vett a magyar gyalogezred két zászlóalja is. A gesztesi Pillmann Ignác - a közelség csábításának engedve - hazajött az alakulatától. Szerencsétlenségére otthonában - a pincében elásva - megtalálták katonaruháját és fegyverét, s ez elég volt ahhoz, hogy partizánnak minősítsék és kivégezzék 1945. 01. 02-án. (Az AJ. u. 38-ban volt fogva tartva.) A harcok elől pincébe bújt helybéliek csak napok múltán értesültek a tragédiáról, temetésére is csak később, a magyarok és németek időleges visszatérése idején kerülhetett sor.
Magyarországon a szovjet hadsereg által megszállt területen az ún. kommandatúrák irányították a közigazgatást. Ezt a feladatot parancsban ruházta a Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottsága 1944. október 27-én a 2. Ukrán Front Haditanácsára. A kommendánsok teljes körű döntési jogot kaptak, a lakosságot érintő kérdésekben sem voltak kötelesek meghallgatni a helyi közigazgatás tisztségviselőit. A megszállók „jogköre" tovább bővült, amikor 1944. december 22-én a legfelsőbb katonai vezetés újabb parancsban a magyarországi németek munkaerejének igénybevételéről intézkedett. Ezt a parancsot az elsők között kellett tudomásul venni az ugyanezen napon megalakult Magyar Nemzeti Kormánynak. Hogy az utóbbi parancs a valóságban mire adott felhatalmazást, azt a gesztesi események hűen illusztrálják.
A helyben illetékes kommendáns nem tudott vagy nem tudhatott arról, hogy a magyar kormány egyezkedni próbált a munkára szólíthatok koréról, a végrehajtás ügyében gyorsan intézkedett.
  1. Pállanék János
  2. Pillmann János (meghalt)
  3. fia Pillmann János
  4. Schalkhammer Pál
  5. fia Schalkhammer Pál (meghalt hazatérte után)
  6. Beck János (meghalt)
  7. Pillmann Imre (meghalt)
  8. Mahli József
  9. Laub József (meghalt)
  10. Beck Mihály
  11. Menoni József (meghalt)
  12. fia Menoni Ferenc
  13. fia Menoni János
  14. Eck Jakab
  15. Tromposch Jakab
  16. Eigner János
  17. Richter János
  18. Pillmann Mátyás
  19. Wend György (meghalt)
  20. Schmiedt János
  21. Hartdégen Pál
  22. Eigner József (meghalt)
  23. fia Eigner József
  24. Eigner János
  25. Pillmann Antal
  26. Rizing István és
  27. fia Rizing István
  28. fia Rizing János
  29. Schaff er Antal(meghalt)
  30. fia Schaff er Antal
  31. Eigner György (meghalt)
  32. Grell Lőrinc (meghalt itthon, miután a „rendőrök" megverték)
  33. Hartdégen János (meghalt)
  34. Wächter Mihály (meghalt)
  35. Vánkos Károly
  36. Hartdégen Antal (meghalt)
  37. fia Hartdégen Antal (meghalt)
  38. Beck József
  39. Wohl Jakab Seregélyesen elengedték.
  40. Pillmann János
  41. Pillmann Ferenc (meghalt)
  42. Wächter József (meghalt)
  43. Pillmann József
  44. Eck Ferenc
  45. Hartdégen Imre
  46. Wächter Pál
  47. Hetzl János
  48. Pillmann György
  49. Laub György
  50. fia Laub György (meghalt.)
  51. Schlapak József (meghalt)
  52. Richter Mihály
  53. Vánkos József
  54. Vánkos Lajos (meghalt.) Nem Gesztesen lakott, de nem tudott hazamenni a front miatt. Elvitték.
  55. Mózer József ifj
  56. Hartdégen József
  57. Kis Ernőgesztesi vidék erdész
  58. Pillmann Pál (meghalt). Somlón nem az iskolában éjszakázott a többiekkel, hanem elment aludni a rokonokhoz. Másnap reggel az orosz őr alig akarta visszaengedni a többi gesztesihez.
  59. Hauk József ifj. (meghalt)
  60. Két Gál nevű fiatal Budapestről, akiket az édesapjuk itt gondolt biztonságban tudni a plébánosnál. Csak egyikük jött haza.
  61. Két Gál nevű fiatal Budapestről, akiket az édesapjuk itt gondolt biztonságban tudni a plébánosnál. Csak egyikük jött haza.
A hadtörténeti források szerint január harmadikán a németek parancsot kaptak egy Pusztavám elleni támadásra. „Mintegy tíz kilométeres éjszakai menet után, amelyet a járművek a vértes erdőin keresztül tettek meg, a szovjeteket meglepve Pusztavám előtt tűntek fel, és rövid idő alatt el is foglalták a helységet. A gránátosok a harckocsikkal együtt mozogtak, így sikerült a szovjeteket lerohanni. A nagyobb létszámú hadifogoly mellett számos kézifegyvert, járműveket és 11 páncéltörő ágyút is zsákmányoltak..."
A politikai funkciót betöltő kommendánsoknak ezt és az ilyen veszteségeket igazolni, magyarázni kellett - és amint lehet kompenzálni illett. A hasonló gondolkodás érhető tetten a gesztesi tragédiában, a január hatodikai tragédiában.
A feltevést látszik igazolni Tilkovszky Lóránt is, aki szerint a világháborús „magyar hadifoglyok kategóriája igen széles volt: azok is ide kerültek, akik ugyan sohasem voltak katonák. Ilyen értelemben a civil lakosság köréből is folyt hadifogolyszedés".
Gesztesen január hatodikán reggel „malenkij robot"-ra (így rögződött bennük a „munkaerő-igénybevétel" szomorú gyakorlata) idézték be a község férfitagjait, összesen 61 fő (16-55 éves) polgári személyt:
Az egybegyűlteket, ötös sorokba állítva, gyalog Vértessomlóra kísérték. Ott az iskolában éjszakáztak, majd a havazásban Lovasberény felé folytatódott az út. Ma már tudjuk, a kerülőútra a kísérőket sem kímélve, a környékbeli harcok miatt volt szükség: a Móri - árok, Zámoly és Székesfehérvár térségében január hetedikétől bontakozott ki a második páncélos ütközet, amelynek célja német részről a szovjet csapatok utánpótlásának megakadályozása, és saját csapataik Budapest irányába történő előrenyomulásának segítése volt. A kemény csata - végső soron a fővárosban rekedt német alakulatok kitörésének érdekében-január 15-ig zajlott.
Az elhurcoltak a szomorú útjáról ismereteinket apró emlékezés-morzsákból és magyar iratokból tudjuk. Elbeszélés alapján tudjuk, hogy Baján már halottjuk is volt a gesztesieknek: a két Wachter. A gyaloglás itt véget ért, de ötnapos, zsúfolt vagonokban, hidegben eltöltött utazás követte. Az újabb gyűjtőhely Temesvár volt, ahol reménykeltő magyar szó fogadta őket. A hazug szavak jó ebédet, pihenésre alkalmas szállást ígértek, végül mindebből hideg káposztaleves és zsúfolt kazamaták lettek. A táborban kitört a flektífusz. A fertőzöttek - közöttük gesztesiek is - Szegedre kerültek, ahol a Csillagbörtön szolgált nem, mint mondták, járványkórházként, hanem inkább elfekvőként. (Szegeden kiválogatták a még munkára foghatókat, és azokat elvitték a Szovjetunióba.) Az átirányítottak között is voltak gesztesiek. Egy szerencsés túlélő, Hartdégen Pál, a háború után, 1947 januárjában így vallott a községházán: „1945. január 6-án Várgesztes községből az oroszok elhurcolták és együtt volt Beck János várgesztesi lakossal. Március hó közepe felől fertőtlenítésre vitték azokat, akiket kórházba akartak szállítani. A fertőtlenítőben (Beck János) annyira megfázott, (ruhátlanul vártak míg a fertőtlenítőben a ruhákat fertőtlenítik) hogy körülbelül 1/4 órára rá meg is halt. Az itt lévő ápoló közölte velem, hogy a földön meghalt, és láttam, ahogy a kórteremből mint halottat vitték ki." A vallomástevő jól emlékezett: levéltári adatok igazolják, hogy Beck János április elsején, Eigner József április 11-én halt meg.
A fogolytáborban elhunytak tetemeit részben a börtönudvarban, részben Szeged város más pontjain földelték el hevenyészett gödrökben: Csengelén, a repülőtéren, Királyhalom, Szatymaz határában, a felsőközpont nevű határrészen. Volt, akit elsőre a Belvárosi temetőbe vittek, ahová végül 1945. április 1-jén a többieket is „átexhumálták" - ahogy a temetői nyilvántartás fogalmaz. Az említettek névsorban 273., 137., 412. és 1229. szám alatt szerepelnek.
Az itthonmaradottak továbbra is a pincékben várták a front elvonulását, most már férfitámasz nélkül.
Nagyapám, Hartdégen József- 1923-1945 között - kocsmát üzemeltethetett, mivel az első világháborúban szerzett sebesülése miatt hadirokkant volt. Volt egy pár lova a bor szállítására. 1944 karácsonyán a bejött kozákoknak megtetszett nagyapám egyik lova, és kivezette az utcára. A ló azonban kiszabadította magát és visszaszaladt az istállóba, ami megismétlődött. A kozák elunta a dolgot és felpattant a ló hátára, megpróbált ellovagolni vele. A ló azonban az előzőek szerint járt el, visszaszaladt az istállóba. Az ajtóban -ahogy megszokta ~ lehajtotta a fejét, mert alacsony volt az ajtótok, éppen hogy elfért így is. A lovas a ló hátáról már nem tudott leugrani, fejjel a falnak ütközött, leesett és elterült a földön. Még élt szegény, mikor felfektették egy szalmával bélelt szekérre és elvitték. A lovat elvezették.
A nagymamám, Hartdégen József né (Schalkhammer Magdolna, 1896) főzött a náluk elszállásolt oroszoknak. A vezetőjük étkezéskor a 19 éves Hartdégen Pál nagybátyámnak is kért mindig terítéket. „Nem is olyan rosszak ezek" - mondta a nagymamám a fiának. O nevetett - „Nem azért kell velük ennem, mert sajnálnák, hogy éhezem, hanem azért, mert így bizonyosodnak meg arról, hogy nem mérgezték meg az ételt". Ez mással is így volt, előbb mindig a háziak valamelyikének kellett enni az ételből, vagy inni a borból.
Január 20-án a szovjetek ugyan visszavonták a Gesztest megszállva tartó csapatokat, ám a hadszíntéren nincs vákuum, így helyükbe azonnal bevonultak a német és magyar alakulatok. A civil lakossággal kapcsolatos álláspontjukat világosan illusztrálja az a főispáni körlevél, amelyet a körjegyzőségen keresztül Gesztesre is eljuttattak:
„Főszolgabíró Úrnak!
Annak előrebocsátása után, hogy a hadműveleti helyzet hullámzása ellenére a végső győzelem a miénk lesz. Éppen a forgandó hadiszerencse és magasabb hadászati szempontból kevésbé fontos területek időleges feladása folytán előállhat az a helyzet, hogy egyes községek vagy járások ismét orosz kézre kerülhetnek, utoljára hívja fel a lakosság figyelmét a Németországba való ideiglenes kitelepedésre. Feltétlenül kívánatos a fiatalság, asszonyok, leányok kitelepítése, ezenkívül természetesen minden magyar kitelepülése lenne a legésszerűbb. Felhívom, tétesse közhírré, hogy a kitelepedni szándékozók haladéktalanul jelentkezzenek a községházán, ahol minden kitelepülő személyről a csatolt igazolványt töltse ki a községi elöljáróság... Aki a kitelepedés kérését nem veszi komolyan, az nemcsak családjának, hanem hazájának is ellensége. Ha olyan személy akadna, aki a kitelepedést ellen agitálna, vagy annak végrehajtását bármi módon nehezíteni, a községi jegyző előterjesztése alapján Főszolgabíró Úr azonnal internálja.
Ifj. Wojnowitz s.k. Főispán"

Kocsmabejárat. Az 1930-as évek vége


A levél hevenyészett, kapkodó stílusa jól tükrözi a fogalmazó hivatalnok zaklatott idegállapotát. Gesztesen a fenyegetés ellenére mindenki maradt.
(Hamburger Antal plébános egyértelműen maradásra biztatta az itthonlevőket. (H. S.)


1930-as évek vége: Hartdégen fiúk: Ferenc, József, Jakab és Pál


A családok sorsát mérlegelő anyák is azt vallották: Innen mentek katonának férjeik, innen vitték el apjukat, férjeiket, fiaikat az oroszok, ők tehát ide várják vissza szeretteiket. így aztán a kitelepedés lebonyolítására érkezett járművek üresen tértek vissza Kecskédre, illetve Környére.
Március 9-én Malinovszkij marsall, a front parancsnoka parancsot kapott arra, hogy lendüljön támadásba Győr irányába.
(Az 1945 március 15-i ünnepségen Gesztesen egy magyar főhadnagy mondott beszédet, melyben az oroszok megállításáról is szólt. Mint tudjuk ez nem sikerült.)
A szovjetek március 16-án kijutottak a Vértest átszelő' Kecskéd-Csákvár útra, és Kecskéd ellen fordultak. 17-én az 52. Lövészhadosztály katonái elfoglalták Gesztest, Majkot, Vértessomlót, és kijutottak a nyugat felé néző" nyílt terepre.
A front elvonult, lezárult egy szenvedésekkel teli szakasz a gesztesiek történelmében. ..

VÁRGESZTES-A VESZTES HÁBORÚ UTÁN


A front - kegyetlen áldozatok árán - átvonult a falun. Márciustól adódott alkalom az elmaradott, ház körüli munkák pótlására. Elő" lehetett - és kellett - készíteni a kertet a tavaszi veteményezéshez, helyre kellett állítani a házon, a gazdasági épületeken esett károkat. Már-már úgy tűnt, emlékké válnak az ágyúlövések, a becsapódások, a halál azonban itthagyta utóvédjét. Március 30-án a 17 éves Grell Lőrinc és két játszótársa, Wohl Erzsébet és Hetzl Teréz az erdőbe mentek, hogy az elhagyott bunkerekben, lövészárkokban található használható eszközöket, szerszámokat összegyűjtsék. Az elöl haladó Lőrinc, mit sem sejtve, aknára lépett, ott helyben meghalt, a két lány súlyosan megsebesült. Hamarosan apja is követte Lőrincet. O a kegyetlen megveretést nem tudta elviselni. A sor még folytatódott: a Neukum család két tagja — anya, Neukum Mártonné, sz.: Pillmann Teréz, és leánya, Neukum Teréz - egy lámpának álcázott gránát meggyújtásakor történt robbanás nyomán veszítette el két tagját.
Amikor - május 8-án — véget ért a II. világháború, Várgesztesen még kaszált a halál.
Átmeneti időszak következett: Svezsényi és Kis (Környebányáról) nevezetitek piros karszalaggal a kincstári holmit szedték össze a faluban, és amit találtak, azt rögtön el is vitték. Ebbe a fogalomba belefért a háznál hagyott katonai zubbonytól a gyerek újévi köszöntői pénzét - néhány fillért - tartalmazó szelencéig minden.
Az új élet első" jeleként szervezkedni kezdtek a pártok. Megalakult a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, és nyílt színre lépett a Magyar Kommunista Párt. A közigazgatás új, demokratikus szerve, a Nemzeti Bizottság is megalakult a pártok által paritásos alapon küldött képviselőkből. Wohl Jakab elnök mellett Beck József, Richter Mihály és Schäffer Jakab kezdett munkához.
(Wohl Jakab, miután hazaérkezett a számára szerencsésen rövidre sikerült „málenkij robotból" - mivel a bíró és a férfiak javarésze nem volt itthon - választás nélkül átvette a bírói tisztet.)
A faluban az MKP, az SzDP és a NPP taglétszáma együttesen sem érte el a kisgazdákét, így a vezetés gyakorlatilag a kisgazdák kezébe került. A minisztériumi szervek ugyanakkor más módon kezdték megszervezni feladatukat: mivel megszüntették a főispáni tisztséget, új hierarchia kialakítására volt szükség. Az egykori megyei főispánok jogkörét voltaképpen a járási főjegyzők gyakorolták. A községekben - a demokratikus elvekre való hivatkozással - megszüntették a virilis képviselőség intézményét, helyébe testálva a pártok részarányosságának elvét. A stabilizálódás azonban még messze volt, csak a változás volt állandó.
A megosztott hatalom egyik tényezője, a Nemzeti Bizottság egyre inkább háttérbe szorult, a képviselő-testület demokratikus arányait a Kommunista Párt borította fel hatalmi úton.
Két feladatcsoport képezte ebben a történelmi szakaszban a közéletet: a kitűzött választások előkészítése illetve a szovjet hadsereg jóvátételi követelményeinek teljesítése.
Választások 1945 novemberében.
A választás úgy volt „szabad", hogy az életerős férfiak java részét elhurcolták. Voltak („hadi")foglyok - az oroszok a gyengébb fizikai állapotban lévőket válogatták ki - akiket a választások előtt hazaengedtek. Hartdégen Pál nagybátyám 2200 társával ekkor indult haza a Krím-bői egy szerelvényen Máramarosszigetre. 270-en érkeztek meg élve. Nagyapám nem ismerte meg, mikor hazaérkezett - olyan állapotban volt - és megkérdezte tőle: „Te melyik fiam vagy, a Jakab, vagy a Pali?" Jakab soha nem érkezett haza.
Édesapám, Hartdégen József (1921) Székesfehérvárra vonult be légvédelmi tüzérnek 1942. október 5-én. Tizedes rendfokozattal távmérős volt egy ütegnél. A fronttal együtt vonultak vissza. Mikor a nagy visszavonulásban odavesztek az ágyúk, kivitték őket Németországba, hogy új, Bofors (svéd) ágyú kezelésére képezzék ki őket (1945. február l-jén). Erre ott már nem került sor. Átvészelt többek között egy angol-amerikai szőnyegbombázást, amit nem tudott elfelejteni. Az órákig tartó szakadatlan bombázás alatt nagyon sok ember idegei felmondták a szolgálatot. A Ruhr-vidéken az amerikaiaknak adták meg magukat 1945. április 30-án. Egy magas négernek és öt kicsi fülöp-szigetekinek. Mind amerikai egyenruhában voltak. Egy nagy - több százezres - gyűjtőlágerbe kerültek, amit a franciák őriztek. A nyílt ég alatt, a puszta földön aludtak, egy 40 cm mély, maguk ásta gödörben, kora tavasszal. Gyakran esett az eső, a gödör tele sárral. Három hónap alatt 35 kilóra lefogyott. Egy éjjel, az őrtoronyból egy részeg őr gépfegyverrel végiglőtt a foglyokon. Reggel elvitték a halottakat. Aztán Franciaországba, Dieppe-be került egy angolok felügyelte táborba. Az angol katonák tisztességesen bántak a foglyokkal. Volt mit enni, lassan visszanyerte erejét. Marasztalták őket, ne menjenek haza, otthon nem sok jóra számíthatnak az oroszok megszállása alatt. Mégis eljöttek. Élelmiszercsomaggal indult hazafelé, melynek még meglevő részét Ausztriában az oroszok elvették. De épségben hazaért 1946. június 8-án.




A választásokra 1945. november 4-én került sor.
A gesztesiek közül huszonhármán az MKP-ra, harmincnyolcan az SzDP-re, tizen a Nemzeti Parasztpártra és kilencvenhárman a Független Kisgazdapártra voksoltak (az egyetlen Polgári Demokrata Pártra leadott szavazaton kívül). A helyi eredmények megfeleltek az országos átlagnak - a kommunisták támogatottságát illetően is. így, amikor ezek kénytelenek voltak önkritikát gyakorolni és bevallani, hogy „az MKP megyei bizottsága elhanyagolta a falusi politikai munkát, és kizárólag csak az ipari települések és városok problémái érdekelték" - voltaképpen ott folytatták, ahol a Tanácsköztársaság idején abbahagyták: a vidék mellőzésénél. Az olyan településen, mint Várgesztes, nehéz volt összeegyeztetni hirdetett elveiket a „hadifogságnak" hazudott internálással vagy az elviselhetetlen jóvátételi követelmények tényével. A háború utáni évtizedek helytörténeti kiadványai szót sem ejthettek a települések 1945-1946-os életéről, vagy csak a pártokra koncentrálhattak. A Várgesztessel foglalkozó helytörténész - szinte az összes magyar falu kutatójától eltérően - abban a szerencsés helyzetben van, hogy dokumentumokkal igazolhatta: milyen gazdasági prés szorította a falu lakosságát a jóvátétel miatt. Ez a körülmény annak köszönhető, hogy az elrendelt iratmegsemmisítések ellenére a kecskédi körjegyző megőrizte a jóvátételre vonatkozó iratokat. Elsőként foglalkozhattunk tehát ezzel a témával - s ez akkor is fontos, ha az irattár nem teljes.
A legkorábbi dokumentum ebben a témában egy Tatán, az átvevőhelyen kiállított nyugta: „1 q, azaz egy métermázsa száraz babról, amelyet a Vörös Hadsereg ellátására a 77/1945. sz. rendelet alapján a mai napon hiánytalanul átvettem, ül. átadott. Tata, 1945. jún. 14." Aláírás. A következő irat a megyei közellátási hivatalnak címzett levél, benne a körjegyzőség vezetője Várgesztes siralmas helyzetét ecseteli: „F. hó 12-én megtartott értekezletre hivatkozva jelentem, hogy Várgesztes község, amely a hadműveletek során kétszer cserélt gazdát - az arcvonal 4 hónapig tartott -, a lakosság teljesen ki van fosztva, a legnagyobb nélkülözésekkel küzd. A község szántóterülete mindössze 320 kat. hold, rossz, kavicsos föld, az idei időjárási viszonyok miatt a gazdák legminimálisabb terményszükségletét sem fedezi. A község kicsiny területe miatt a lakosság 75%-a aratás vállalásával biztosította kenyerét és megélhetését. Beszolgáltatni 200 q burgonyánál többet nem képes, zöldség, gyümölcs a faluban nincs. Az indokok figyelembevételével kérjük a kivetés megállapítását. Kecskéd, 1945. aug.13. Jegyző."
A hivatal politikai függőségben dolgozó munkatársai nem ilyen levelek megválaszolására voltak beállítva, ebben az esetben is hiába keressük.
A Bizottság tevékenységére a következő körlevél alapján következtethetünk: „Megyei Közellátási Felügyelőség. Esztergom. Valamennyi elöljáróságnak, székhelyén. Értesítem T. címet, hogy a Közellátási Kormánybiztos Főispán úr a vármegyében található ó-tengeri készletet zárolta, annak eladását, ül. kiszállítását letiltotta, mert a vármegyében még található összes készletre a Vörös Hadsereg III. negyedévi ellátására, illetve a fegyverszüneti szerződés 12. §-a értelmében a Szovjetunió részére hizlalandó sertések takarmányozására feltétlen szükség van. Esztergom, augusztus hó 18. Felügyelőség vezetője."
Az intézkedés megítéléséhez érdemes ide idézni azt a bizonyos 12. §-t.
Az 1945. január 20-án, Moszkvában megkötött magyar fegyverszüneti egyezmény szóban forgó passzusa így fogalmaz: „Azokat a károkat, amelyeket Magyarország a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának okozott hadműveleteivel és az országok területének megszállásával - Magyarország megtéríti a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának.... Ez a kártérítés 300 millió amerikai dollárban állapíttatik meg, melyet hat év folyamán törleszt le áruban (gépekben, folyami hajókban, gabonában, jószágban stb.) A kártérítés összegéből 200 millió amerikai dollár a Szovjetuniót illeti meg, a Csehszlovákiának és Jugoszláviának járó kártérítés összege pedig 100 millió dollár."
Az egyezmény további paragrafusai közül a tizenhetedikre érdemes figyelmet fordítani. Eszerint: „a magyar polgári közigazgatás visszaállíttatik Magyarországnak mindazon területén, amely az arcvonaltól nem kevesebb, mint 50-100 kilométerre (helyi viszonyoktól függően) fekszik; e mellett a magyar közigazgatási szervek kötelezik magukat, hogy a béke és a közbiztonság helyreállítása érdekében végrehajtják a Szövetséges (Szovjet) Főparancsnokság vagy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság instrukcióit és utasításait..." Hogy mindezt a szovjetek miként értelmezték, arra jó példa az arcvonalövezet ügye.
Amikor 1945. június 28-án Gyöngyösi János külügyminiszter egy ún. Aide memore-t volt kénytelen átnyújtani a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet képviselőjének, akkor abban a következő tétel is szerepelt. „1. A magyar kormány kéri, hogy az ún. hadizónát annak minden következményével együtt az egész ország területén megszüntetni szíveskedjék..." Az idézetből egyértelműen kiderül: amikor hónapokkal a háború befejezése után a Gesztessel kapcsolatban említett iratok születtek, Magyarország egésze hadizónának számított, ahol a szovjet katonai parancsnokságnak volt kizárólagos rendelkezési joga. Az is tény, hogy ezzel a jogával legfőképpen a jóvátétel behajtását, a 12. §. végrehajtását igyekezett megtámogatni.
Hogy mi mindent foglalt magába a szovjet típusú jóvátétel, azt a következő irattal illusztrálhatjuk:
„Kecskéd és Várgesztes Elöljáróságától. 451/1945. Hivatkozás: 902/1945. Közellátási Felügyelőségnek, Esztergom. Jelentem, hogy Várgesztes község elismervény ellenében a tatai gyűjtőállomásnak leszállított és leadott:

1945. július 21-én 500 kg burgonyát, 90 kg tököt, 30 kg babot és 2 kg uborkát;

1945. július 27-én 478 kg burgonyát, 270 kg tököt, 16 g babot, és 6 kg uborkát;

augusztus 4-én 494 kg burgonyát, 207 kg tököt, 16 kg babot és 25 kg uborkát;

augusztus 11-én 611 kg,

augusztus 17-én 1560 kg,

augusztus 21-én 1329 kg burgonyát.

A csatolt kimutatás ellenőrzés céljából tisztelettel beterjesztem.
Kecskéd, 1945. augusztus 31. Jegyző."
Egy további nyugtán november 8-án újabb 100 kg bab és 1400 kg vágómarha szerepel.
A győztes hadsereg ellátásának kötelezettsége 1946-ban is érvényben maradt. A II. évnegyedben a tatai járásnak 187 tonna zöldséget, ül. gyümölcsöt kellett leszállítania. A 2760/1946. sz. körlevél felsorolja a zöldségnemeket is: uborka, paradicsom, káposzta, cékla, hagyma, zöldség, petrezselyem, újburgonya. Úgy tűnik, a tököt és a zöldbabot a szakácsok vagy a katonák szívesen mellőzték, mert ezek „leadásáról egyelőre tárgyalások folynak" - mint azt a körlevél megjegyzi. Az elfogadott gyümölcsök, barack, alma, meggy, körte, sárgadinnye, szilva „és minden más, ami beérett". Várgesztes kötelezettsége ebben a negyed évben egy tonna volt.
A begyűjtés egyre nehezebb lett, mert a háborús időre összegyűjtött készletek lassan kimerültek, az új termésnek pedig sem az időjárás, sem a munkaerőhelyzet nem kedvezett. A következmény: a dokumentumok keményedő hangvétele, pl.: „ezen rendelkezés bármely formában történő szabotálása büntetést, sőt internálást von maga után..." Erről az utóbbi büntetésfajtáról pedig már volt fogalmuk a gesztesieknek...
Egy februári, Esztergomba küldött jelentés szerint „Várgesztes község 1945. IV. negyedévében a következő terményeket szolgáltatta be: „búza: nincs, tengeri: 21 q 76 kg; burgonya: 64 kg; tojás 17 db; bab raktáron: 9,04 q; borsó raktáron: 1,132 q; árpa raktáron: 2,30 q; zöldség: 12,5 q; zab: 15,48 q; szalma: 9q 4 kg. És szomorú záró adat: „Széna a községben nincs több. A község réttel nem rendelkezik."
Húsról eddig kevés szó esett, pedig állat-beszolgáltatási kötelezettségeket is előírtak a megszállók. Igazolja mindezt a következő adat: Az irat feladója a Közellátási Felügyelőség, címzettje a községi elöljáróság. „A fegyverszüneti egyezmény 12. § alapján 1946. évben az orosz sertésjóvátételekre szállítandó sertések hizlalásba állítása céljából a Közeli. Miniszter 43554/1946. 1. sz. rendeletében a vármegyét 600 drb., lehetőleg ivartalanított süldő, beszolgáltatására kötelezte. A kivetési rendeletben megállapította azt is, hogy a süldőnek milyen súlyúnak kell lenni, és hogy a beszolgáltatások legkésőbben 1946. április hó 30-ig meg kell történni. T. cím községére kivetek 2 db süldőt, melyből 1 db ötven kilón felüli, 1 db 30 kilón felüli legyen. Esztergom, 1946. április 24." A levéltári példányon ott a beszolgáltató neve is: az 50 kilós malacot Wohl Jánosné, a 30 kilósat Pállanék Jakab adta le. Megmaradt a süldők beszolgáltatásáról készített jelentés másolata is: „Jelentem, hogy Várgesztes községre kivetett 2 db sertés a rendeletben előírt követelmények szerint szállításra készen áll. Kecskéd, 1946. május. 1." A dokumentum alapján képet alkothat a ma élő gesztesi lakosság: milyen lehetett a második szabad május elseje falujában.
A húsbeszolgáltatás kötelezettsége kiterjedt a vágómarhákra is. Egy június 24-én kelt körlevél szerint 1946. II. negyedévre a „járásnak 89 db 300 kg-on felüli vágómarhát kell az orosz hadseregnek átadni" - ebből kettőt Várgesztesre róttak ki. A rendelkezés precíz: „a vágómarhákat úgy indítsák útba, hogy azok legkésőbb folyó hó 27-én Tatán legyenek, mert csak 10 órai koplaltatás után lesznek átvéve. Ha a község a határidőt elmulasztja, az elöljáróság, a termelési bizottság és a közellátási bizottság tagjait a Kormánybiztos személyesen teszi felelőssé." A szigorodó feltételekről árulkodik a kerületi közellátási felügyelő 1797/1946. iktatószámú levele, amely már nem elégszik meg a darabszám megjelölésével, hatálytalanítva az erre vonatkozó korábbi előírást, most „a Vörös Hadsereg II. negyedévi húsellátására 6 q élőhúsú vágó szarvasmarhának 1946. júl. 15-én a járás székhelyén rendszeresített gyűjtőállomáson való átadására kötelezi" a helyi illetékeseket, kellő hatásúnak szánt dörgedelem kíséretében: „Felhívom kitűzött napra minden rendelkezésre álló eszköz, karhatalom igénybevételével is, rendelkezésemnek maradék nélkül való végrehajtására..."
Nem volt elég az intézményesített behajtás, a megszállók időközönként maguk is rekvirálni indultak. A főjegyző' emiatt kénytelen volt figyelmeztetni az elöljáróságokat: „A Közellátási Miniszter Úr rendeletben közölte, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal egyidőben rendeletet bocsát ki a Vörös Hadsereg parancsnokságaihoz, amelyben legszigorúbban megtilt minden önkényes zöldség- és gyümölcsjóvátételt... Minden egyes önkényes igénybevételről vegyen fel a községi elöljáróság 4 példányban jegyzőkönyvet, s terjessze be hozzám a járási hivatalba." Biztosra vehetjük, hogy nem akadt olyan bátor jegyző, aki a zabrálókat kényszeríteni merte volna a jegyzőkönyv hitelesítésére...
Ugyanebben a levélben olvashatták a körjegyzőségen azt is, hogy a „Vörös Hadsereg tököt, salátát, retket, karalábét nem vesz át... A gyümölcs ne legyen túl érett, mert azt nem veszik át, természetesen éretlen sem lehet..."
1946. július 8-áról két nyugta maradt fenn: a raktárkezelő Várgesztes községtől átvett 284 kg burgonyát, 8 kg zöldbabot, 9 kg uborkát. A községi bíró által kiállított nyugta szerint ugyanezen napon Pillmann Imre egy 380 kg-os tehenet, Pállanék Jakab pedig egy 315 kilogrammos üszőt adott át a szovjet katonai szerveknek.
Nem vigasz, de tény, hogy a felsorolt adatok által megismert helyzet nem gesztesi sajátosságként jelentkezett, hanem országos gondként. Ezt igazolja egy szinte napra azonos keltezésű, Sztálin generalisszimusznak címzett levél néhány részlete is: „A magyar kormány tisztelettel arra kéri Generalisszimus Urat, méltóztassék a Vörös Hadsereg ellátására igényelt élelmiszerek mennyiségének csökkentésére kérésünket szíves jóindulatú mérlegelése tárgyává tenni..." Néhány további részlet: „Az átnyújtott igény szerint az 1946 június-augusztusra a Vörös Hadseregnek 203 tonna vajra, 645 tonna tejre és tejtermékre van szüksége. Legyen szabad röviden utalnom arra, hogy Magyarországon a nagy igaerőhiány miatt a tejelő teheneket is igáztatják, ami a tejhozam jelentős apadását eredményezi. A közlekedési eszközök hiánya, valamint az infláció miatt, az erősen csökkent tejtermelés termékeivel sem tudták a tejre rászoruló terhes és szoptató anyák, valamint a csecsemők és kisgyermekek tejellátását a minimális szükségletnek megfelelően biztosítani. Ennek tudható be, hogy Magyarországon a csecsemőhalandóság ijesztő méreteket öltött, és a fővárosban a folyó tél végén 50% közelében járt... A békeévekben volt napi 300 000 liter budapesti tejfelhozatal, ahelyett ma összesen napi 12 000..." Emlékezve a korábbi, szénára vonatkozó adatra, érdemes felfigyelni a levél hasonló témájára: „A magyar kormánnyal kötött ellátási igények sorában szerepel 15 000 tonna széna is. Ezzel kapcsolatban rá kell mutatnom arra, hogy a Vörös Hadsereg TV. évnegyedére igényelt széna-beszolgáltatásnak jelentős mennyiségben nem tudunk eleget tenni, mert nem állott elegendő széna a rendelkezésünkre. Az elmúlt kora tavaszi, teljesen esőtlen időjárás azt eredményezte, hogy az első kaszálás teljesen elmaradt... így széna-beszolgáltatásra jelenleg lehetőség egyáltalán nincsen. „ Az idézett levélről az azt közlő kutatók sem tudták megállapítani: eljutott-e a címzetthez. A gesztesi iratokból mindenesetre kiderül: hogy foganatja nem volt...
A szénával kapcsolatos gond ősszel is folytatódott: „Közellátási Miniszter Úr 170/911/1946. V/2. Sz. rendeletével a Vörös Hadsereg 1946. III. évnegyedi ellátására széna-beszolgáltatást ír elő. A vármegyére kivetett mennyiségből Várgesztes 5 q szénát köteles beszolgáltatni. Felhívom, hogy a községre kivetett szénát a szociális szempontok figyelembevételével a lakosság között arányosan ossza el, amiről nevezetteket azonnal értesítse, és hívja fel őket, hogy a község által megjelölt helyre gyűjtsék össze, az így összegyűjtött mennyiségeket pedig a járás székhelyén felállított gyűjtőállomás raktárába szállíttassa be. A beszolgáltatandó szénából adódó átvételi elismervény és a vezetendő nyilvántartások tekintetében a folyó évi jún. 24-én kelt utasítás az irányadó... Nyomatékosan utasítom, hogy a kivetett széna összegyűjtését és gyűjtőállomásra való szállítását folyó évi augusztus hó elsejéig minden körülmények között be kell fejezni." A dörgedelmes felszólítások hatékonyságáról árulkodik a következő levél is: „Községi Elöljáróságnak, Várgesztes. A főispán úrnak, mint közellátási kormány-biztosnak 522/1946. sz. rendelete értelmében a beszolgáltatási rendelkezésnek Cím csak elenyésző részben tett eleget. Felhívom, hogy a fenti rendelkezés értelmében a beszolgáltatást haladéktalanul foganatosítsa és az alábbi kimutatás szerint a hátralékban lévő mennyiséget azonnal szállítsa be, annál is inkább, mert a beszolgáltatást akadályozó vagy lanyha tevékenységet kifejtő egyének a rendelet értelmében internálva lesznek. Beszolgáltatandó 10 q. Eddig beszolg. 301 kg. Hátralék 699 kg. Naponta esedékes mennyiség: zöldség 17, gyümölcs 34, burgonya 17 kg.
Tata, 1946. júl. 15. Főjegyző"
A kecskédi körjegyzőségen megmaradt, a gesztesiek jóvátételi terheit igazoló iratok utolsó darabja mintha azt illusztrálná, hogy Kleio, a történelem múzsája kiváló rendező: augusztus 5-én ugyanis a jegyző azt jelentette, hogy „...Kecskéd község 5 tonna 218 kg mennyiséget, Várgesztes község 1 tonna kivetett mennyiséget 100%-ig beszolgáltatta".
A gesztesi drámából azonban még hátra volt a harmadik felvonás: a kitelepítés.
„A gesztesiek ekkor megtanulták, mi az az internálás, ha tehát a fenyegetés ellenére sem teljesítették beadási kötelezettségeiket, akkor ennek nyomós okai lehettek. A legfőbb nyilvánvaló: nem volt miből, elvitték már a szénát, a zöldséget, a gyümölcsöt. A fenti levéllel egyébként végeszakadt a jóvátételi dokumentumok sorának. Bizonyos, hogy az általunk megismert helyzet is hozzájárult a már említett társadalmi változásokhoz. A jegyzői iratok között a változásokat jelző korai iratok is megmaradtak. Eck Ferenc 1948. VT. 20-án kért hatósági bizonyítványt bányaiskolai felvételre. Hernády (Hartdégen) József, Hartdégen Ferenc és ifj. Hordósi (Hartdégen) Mihály erdőőri vizsga céljaira kapott hasonló igazolást. Közrejátszott a gazdálkodástól való menekülésben az is, hogy 1949 szeptemberében az egyénileg dolgozó parasztoktól a község szántóterületéből 141 holdat ellenszolgáltatás nélkül tagosítottak be környei állami gazdasághoz. (13.)
(Később az állami gazdaság a terület egy részét - a jelenlegi akácost és szőlő melletti fenyvest - átadta az erdészetnek. 1990 után a Környei Állami Gazdaság - Mezőgazdasági Kombinát Környe - által használt földeket kárpótlási, ill. alkalmazotti 20 AKI fő földekként magánembereknek adták „vissza".)
A község perspektíváját, az itt lakók jövőképet alakító tényezőket is minősíti az a jegyzői jelentés, amely - a hároméves terv gazdasági eredményeit harsogó tömegkommunikációs propaganda időszakában - csupán arról tud beszámolni, hogy „Várgesztes Községben 3 éves terv keretében történt beruházások: 1./rendőr pihenő beruházás, felszerelése, házingatlan vétel községházának 964,94 Ft., 2.1 házingatlan vétel községházának 13.000,00 Ft., 3./ községháza bútorzatának beszerzése 3.100,00 Ft.
Kecskéd, 1949. április 17. Jegyző."
A jóvátételi terhek anyagi terheit tovább tetézte a kitelepítés fentiekkel egyidőben ható réme.
Az előző fejezetből már kiderült, hogy a megszálló hatalom az ország területére érkezés első pillanatától céljai között szerepeltette a magyarországi németek „megbüntetését", csak a megoldás módja változott a világpolitikai helyzet alakulásától függően. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság végül is megállapította a „gesztesi megoldás", a keletre hurcolás elterjedését, és a magyarországi németek Németországba való telepítését szorgalmazta. Az első „jogszerű" hazai lépést ez ügyben az Ideiglenes Nemzeti Kormány 302/1945 sz. rendelete jelentette, amely őrizet alá vont minden, az ország területén élő német állampolgárt. (14.)
A következő lépés a lakosság politikai célú „átvilágítása", az igazolásnak nevezett akció volt, amely szintén tartalmazott németellenes szankciókat. 1946 márciusában Várgesztesre is kiszállt az igazolóbizottság. Amíg a városokban elsősorban a közhivatalok és a különféle szervezetek tisztségviselőit idézték be, Várgesztesen azt vizsgálták, ki volt a Volksbund tagja - függetlenül a vizsgálat időpontjában a községben betöltött szerepétől. A fennmaradt jegyzőkönyvek, ill. adatlapok szerint nyolc családot-házaspárt érintett a vizsgálat, akik közül mindösszesen egy SS-katonaként eltűnt férfi feleségét igazolták le, a többieket a politikai bűnökre vonatkozó határozat alól „nem mentesnek" minősítették. 1946-ra már a nemzetközi érvényű előírásokra hivatkozó kitelepítés került előtérbe. A hivatkozási alap megítéléséről kormányszinten is viták folytak. A kitelepítési rendelet a Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. november 20-i döntésére hivatkozott, mintha a szövetséges hatalmak nyomására indult volna meg az akció. Vorosilov 1946. január 25-én Tildy Zoltánnál tiltakozott levélben, kifogásolva, hogy a magyar rendelet úgy tesz, mintha a svábok kitelepítése a fenti szervezet előírása szerint vált volna kötelezővé, holott a szovjet politikus szerint a magyar kormány 1945. július 5-én kelt, 30/896/pol. 1945. sz. szóbeli jegyzékében kérte a Bizottság támogatását a kitelepítéshez. Hivatkozik a levélíró Kay tábornokra, aki szerint a rendeletet módosítani illenék, megjegyezve, hogy a kitelepítés a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács engedélyével (és nem utasítására) történik. (15.) Arról a szovjet vezető hallgat, hogy a hadműveleti időszakban, így 1945 januárjában is hasonlóan kényesen figyeltek-e a szövetségesek véleményére. A gesztesiek ebből a folyamatból azt érzékelték közvetlenül, hogy a község faliújságán megjelent a kitelepítésre kötelezettek névsora. Ezzel egyidőben - nyomatékot adva az általános érvényű rendeletnek - sor került több község, így Kecskéd és Gesztes közigazgatási autonómiájának felfüggesztésére. (16.) Mindez azt jelentette, hogy a képviselő-testület és az igazoló választmány működése szünetelt, csak a községi adminisztráció működött — a jegyző személyében. A Várgesztesi kitelepítési jegyzék I. számú listáján 132 név szerepelt, amit egy pótjegyzék újabb tíz fővel növelt. Ez az alaplistája a 12.200/1947-es Korm. rend. 1. paragrafusának. A II. névjegyzékre, amely a kivételezetteket sorolja fel, 179 név került. Ezt a listát márciusban zárták le, de áprilisban egy kiegészítő listával, három személlyel bővítették. A III. sz. jegyzék az 1945 után ide települteket tünteti fel, rajta két név szerepel csupán. A levéltárban fennmaradt V. sz. névjegyzék a fenti rendelet hatálya alá tartozó magyar nemzetiségű, de német anyanyelvet vallott helyi lakosokat sorolja fel, összesen 97 személyt. A listák láttán természetesen megbolydult a falu. Előjöttek a helyi sérelmek, „fülemüle perek", az emberek a „ha ő nem, akkor én miért igen" mércéje szerint ítélték meg helyzetüket. A fellebbezések, feljelentések nyomán novemberig újabb és újabb átvezetések születtek mindkét irányba: volt aki az V. névjegyzékről került az egyesre, a III. névjegyzéket törölték, az ott szerepeltek így szintén az I. listára kerültek, stb. A jelenleg kutatható dokumentumok alapján még nem dönthető el egyértelműen, hogy a fenti listák miért nem kerültek végül is alkalmazásra. Az egyes iratok dátumai azt sugallják, hogy mire Várgesztes és Kecskéd sorra került volna, addigra az amerikai hatóságok (1946 júniusában) leállították a kitelepítettek fogadását Németországban, illetve a további kitelepítéseket zömmel technikai és anyagi feltételekhez kötötték. Ez a döntés itthon nagy zavart okozott. Az ügyben tárgyalások kezdődtek, majd 1946. augusztus 22-én a magyar kormány és az Egyesült Államok kormányának megbízottai megállapodást írtak alá, mely szerint szeptemberben folytathatták volna a kitelepítést. A 19 pontos megállapodás legfontosabb feltételei azonban a magyar kormány számára teljesíthetetlennek minősültek: nem volt miből 500 márkát biztosítani minden 20 éven felüli személynek, nem volt elég gyógyszer, nem tudtak biztosítani minden szerelvényre egy orvost és két ápolónőt. A nyugati szövetségesek a feltételeket nem teljesítő szerelvényeket már nem fogadták, de a szovjetek még erőltették az ügyet. Visinszkij külügyminiszter 1946. november 20-án még azt hangsúlyozta: 500000 németet kell kitelepíteni Magyarországról, hogy 200000 szlovákiai magyart áttelepíthessenek Magyarországra. (17.)
A további kitelepítések - folytatva az 1947 áprilisától megkezdett folyamatot, Németország szovjet övezetébe - a későbbi NDK-ba irányultak. A hosszan tartó egzisztenciális bizonytalanság mély nyomokat hagyott a gesztesiek tudatában. A következmények érzékelésére álljon itt három apró, de jellemző adat. A lélekrombolás hatása, az elmérgesedett helyzet produktuma az a levél, amelyet ebben az időben írtak a tatai Járási Rendőrkapitányságnak Gesztesről. Ebben két helybéli pártember - egyikük mögött 26, másikuk mögött 11 párttag - közönséges hazaárulónak minősített egy házaspárt. A két feljelentő a megvádoltak ellen „az azonnali internálási eljárás foganatosítását kéri". A levél befejező sora a legszomorúbb: „Kérjük a kapitányság sürgős intézkedését és nevezettek azonnali internálását.". A megszállók 1945. januári jogtalan lépése így köszön vissza egy-másfél év után!
A másik ügy a megszállókkal kapcsolatos álláspontra vonatkozik. A kommunista párt valós befolyására vet fényt az a tény, miszerint az 1947 augusztusában lezajlott választásokkor az MKP 26 taggal rendelkezett a községben, ennek ellenére csak 11-en szavaztak erre a pártra. Mindezt az MKP járási titkára is kénytelen volt beismerni. (18.) A megszállókkal kapcsolatos érzelmekre következtethetünk az emlékműügyből. 1949. január 26-án kelt az alispáni levél, amely szerint a belügyminiszter úr „arról értesült, hogy a szovjet-orosz hősi halottak sírjait nem tartják olyan becsben, mint amilyenre hazánkat a Vörös Hadsereg által történt felszabadítása bennünket kötelez." „... a német fasiszták elleni felszabadító háborúban hősi halált halt szovjet katonák emléke iránt a magyar népnek kegyeletét és háláját - ez úton is - le kell róni." Februárban újabb levelet kézbesített a posta, igazolva, hogy a feladatot a község nem teljesítette. A levél gyakorlati utasításokat is tartalmaz: „... gondoskodjék arról, hogy a hatósága területén levő szovjet-orosz hősi emlékművek és sírok, különösen pedig a temetők teljesen rendezett állapotba hozassanak..., továbbá növényekkel és virágokkal kellő módon feldíszíttessenek. Csak annak megtörténte után kerülhet sor az emlékművek és sírok fényképen való megörökítésére..., ...jelentse február 20-án, hogy a községben, városban a sírok jelölése hogyan történt." A gesztesiek nem kényszerültek ilyen képmutató rendcsinálásra, a jegyző ugyanis kénytelen volt 28-án jelenteni:
„Várgesztes községben szovjet katonai emlékmű nincs."

Földtagosítások 1948

A tagosítások előtt mintegy 15 évvel került a föld az emberek tulajdonába, melyet a gróftól meg kellett váltani. Az emberek részletre, a háború kezdetére éppen kifizették a föld - grófnak járó - megváltási díját.
Elvben az udvartelki szántók (Hofstaüjn), a káposztáskertek (Krau'koatn) és a szőlők (Wei'koatn) megmaradtak mindenkinek.
A tagosítás sok sebet ejtett az érintett emberek lelkében. Az akkori faluvezetés igencsak a saját szempontjai szerint járt el. így nem véletlen, hogy az akkori bíró is sikeres volt a földszerzésben. Most nem tűnik különösebben jelentősnek a dolog, de akkor ez a kevés gyenge föld a mindent jelentette sokaknak.
Tavasszal - a tagosításokat követően - a szerzett földek új „tulajdonosai"az ablak mögül lestek, hogy a régi tulajdonos szekéren megy-e a földjét művelni, vagy beletörődik az eltulajdonításba.
Az eset jól mutatja, hogy ha a falu értékeit kell felosztani, csak egymásét vehetik el az itt lakók. Összességében a falu nem lesz gazdagabb.


  IRODALOM


  1. Farkas Gábor: A megye, a város és a község közigazgatása Magyarországon. 1945— 1950. Bp. 1992, Akadémiai Kiadó. A Magyar Országos Levéltár kiadványai. III, 24. p.
  2. Uo. 35. p.
  3. Uo. 36. p.
  4. Zielbauer György: Adatok és tények a magyarországi németség történetéből. (1945 -1949) Bp. é. n. Kossuth Kiadó 35. p.
  5. Uo. 33. p.
  6. Molnár János: Várgesztes élete a felszabadulás óta. Gépírás. 6. p.
  7. Zielbauer , uo, 45. p.
  8. Farkas, uo. 139. p.
  9. Komárom-Esztergom Megyei Levéltár, Kecskédi körjegyzőség iratai. 2. doboz.
  10. Komárom-Esztergom Megyei Levéltár, Kecskédi Körjegyzőség iratai, 3. doboz. A további nem jelzett hivatkozások. Uo.
  11. Sipos Péter: Adattár a II. Világháború történetéhez. Bp. 1994. História. Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete. 132. p.
  12. Farkas, uo. 135. p.
  13. Komárom-Esztergom Megyei Levéltár, községi iratok. Várgesztes Községi Tanács V. B. jegyzőkönyvei. 1957. márc. 4-i, jkv.
  14. Farkas, uo. 196. p.
  15. Fehér István: A magyarországi németek kitelepítése 1945-1950. Bp. 1981. Akadémiai Kiadó. 83. p.
  16. Farkas, uo. 198-199. p.
  17. Fülöp Mihály: A befejezetlen béke. A Külügyminiszterek Tanácsa és a magyar békeszerződés. Bp. 1994. Héttorony. 182. p.
  18. Zielbauer, uo. 106. p.
  19. Weisz János: Adatok Várgesztes plébánia és templom történetéhez. Kézirat. József Attila Megyei Könyvtár Tatabánya. Helytörténeti gyűjtemény
  20. Molnár János: Várgesztes élete a felszabadulás óta. Kézirat. József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya. Helytörténeti gyűjtemény
  21. Farkas Gábor: A megye, a város és a község közigazgatása Magyarországon. 1945-1950. Akadémiai Kiadó, Bp. 1992. A Magyar Országos Levéltár Kiadványai.
  22. Molnár János i. m.
  23. Izsák Lajos: A koalíció évei Magyarországon 1944—1948. Kozmosz könyvek 68. p.
  24. Komárom-Esztergom Megyei Levéltár. Kecskédi Körjegyzőség iratai. A továbbiakban hivatkozás nélkül közölt dokumentumok uo.
  25. A magyar jóvátétel és ami mögötte van... 1945-1949. Válogatott dokumentumok. Vál. és bev.: Balogh Sándor-Földes Margit. Napvilág kiadó Bp. 1998. 21-22. p.
  26. I. m. 36. p.
  27. I. m. 101. p.
  28. Szabad György: A tatai és gesztesi Esterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra. Akadémiai kiadó Bp. 1957.16. p.
  29. Az adatra Stepancsics Gusztáv szerkesztő' hívta fel figyelmemet. Szívességét ezúton is köszönöm
  30. Bajkó Andor: A tatabányai szénbányászat története 1891-1983. Kézirat. Tatabánya, 1984.145. p.
  31. Uo.
  32. Molnár János: Várgesztes élete a felszabadulás óta, Kézirat. József Attila Könyvtár Helytörténeti Gyűjteménye. 145. p.
  33. Komárom-Esztergom egyelőre egyesített vármegyék múltja és jelene. Szerk. O'sváth Sándor, Budapest-Sashalom, 1938. 574. p.
  34. Erózió és talajvédelem. Szerk. Kovács Gyula. Vízdok. Bp.1968. 16. p.
  35. Haszonbérleti szerződés Esterházy Miklós nagybirtokos, ül. Beck János és neje, Neukum Mária, valamint Beck Ádámné, szül. Müller Terézia gesztesi lakosok haszonbérlők között. Másolat a szerző birtokában.
  36. Molnár János: i. m.3. p.
  37. Isépy István-Kiss Ferenc-Szabó László: A Vértes természeti értékei. H. n. Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal. 8. p.
  38. Magyary Zoltán-Kiss István: A közigazgatás és az emberek. Ténymegállapító tanulmány a tatai járás közigazgatásáról. Magyar Közigazgatás-tudományi Intézet., Bp. 1939. 40. p.
  39. Magyary-Kiss, i. m. 36. p.
  40. Weisz János: Adatok Várgesztes plébánia és templom történetéhez. Kézirat. József Attila Megyei Könyvtár Helytört Gyűjteménye. 99. p.
  41. Magyary-Kiss, i. m. 110. p.
  42. Molnár János: Emlékezéseim 45 éves tanítói munkámról. Kézirat. József Attila Megyei Könyvtár Helytörténeti Gyűjtemény. 99. p.
  43. Magyary-Kiss, i. m. 110. p.
  44. Komárom-Esztergom Megyei Levéltár. Kecskédi Körjegyzőség iratai.3. doboz. Bizonyítványok iktatója.
  45. Magyary-Kiss, i. m. 45. p.
  46. Molnár János: Emlékezéseim ...4. p.
  47. Molnár János, uo. 4. p.
  48. Magyary-Kiss, i. m. 45. p.
  49. Komárom-Esztergom Megyei Levéltár. Vértessomlói Képviselő Testület jegyzőkönyvei. 1930-1944.
  50. Molnár János: Várgesztes élete... i. m. 6. p.
  51. Komárom-Esztergom Megyei Levéltár, Kecskédi Körjegyzó'ség iratai. 1940-1944. 2. doboz.
  52. Számvéber Norbert: Nehézpáncélosok. A német 503. nehézpáncélos osztály magyarországi harcai. Hadtörténeti Levéltár.Bp.2000.hadtörténeti Levéltári kiadványok. 77. p.
  53. Kovács Emil: A szabadság útján. József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya, 1984. 2. kiad. 16. p.
  54. Weisz János, i. m.109. p.
  55. Uo.
  56. Farkas Gábor: A megye, a város és a község közigazgatása Magyarországon. 1945-1950. Akadémiai Kiadó, Bp. 1992. a Magyar Országos Levéltár kiadványai. III. 24. p.
  57. Számvéber Norbert, i. m. 93. p.
  58. Tilkovszky Lóránt: Magyarországi németek-szovjet munkatáborokban. - Régió. Kisebbségi Szemle. Bp.Teleki László Alapítvány, 1991. 191-199. p.
  59. Weisz János, i. m. 110. p.
  60. Tilkovszky Lóránt, i. m. 192. p.
  61. Jegyzőkönyv.1947. jan. 14. Komárom-Esztergom Megyei Levéltár, Várgesztes Község iratai 1945-1965.
  62. Csongrád Megyei Levéltár: A Szeged Belvárosi Római Katolikus Temető' számadási állomány könyve II. 93. p.
  63. Csongrád Megyei Levéltár. A Szeged Belvárosi Római Katolikus Temető Számadási állomány könyve I.
  64. Komárom-Esztergom Megyei Levéltár, Kecskédi Körjegyzőség iratai 1940-1944. 2. doboz.
  65. Kovács Emil, i. m. 16. p.

* A dőlt betűvel szedett részek Hartdégen Sándor kiegészítései.