HARTDÉGEN SÁNDOR

1100 év együtt*

Németek Magyarországon a

honfoglalástól napjainkig

NÉMETEK A MAGYAR ÁLLAMALAPÍTÁS KORÁBAN

ÉS A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON

Bajorok és frankok a IX. század elején jelentek meg először a mai Magyarország területén, akik kiszorították az avarokat a Kárpát-medencéből. Az avar birodalom megdöntése után a Dunántúlon létrehozott karoling őr-grófságban élénk telepítő tevékenység bontakozott ki. A terület egyházi szempontból a salzburgi érsek fennhatósága alá tartozott, melynek egy 860-ban kelt oklevele Pécs és a Balaton környékén mintegy 35 német települést sorol fel. Ezen települések azonban a morva, majd magyar támadások következtében elpusztultak, illetőleg felszívódtak szláv vagy magyar környezetükben. A Kárpátoktól keletre élő lovas nomád magyarok először 862-ben vezettek hadjáratot a Frank birodalom keleti határai mentén, 892-ben pedig Arnulf frank király szövetségeseként a morvák ellen. 896-ban elfoglalták a teljes Dunántúlt egészen az Enns folyóig (ma Ausztria). A 955-ös augsburgi vereségükig számos hadjáratot vezettek a Frank Birodalom területeire. A Német-Római Birodalomban megerősödő központi hatalom s ennek katonai sikerei rákényszerítették a magyarságot a kalandozások, rablóhadjáratok beszüntetésére és a végleges megtelepedésre. A nyugati határt közel 1000 esztendeig a Lajta folyó jelentette. Megindult a kereszténység felvétele és a feudális állam kialakítása, melyben jelentős szerepe volt a német papoknak és lovagoknak. A magyar királyok családi kapcsolatokat építettek ki a német uralkodókkal. A magyar uralkodó osztály tagjává vált németek néhány generáció alatt nyelvi és kulturális értelemben is a magyarság részévé váltak és számos főúri nemzetséget alapítottak. (...). A honfoglalást követő időkben németeket szinte kizárólag Erdélybe (Kolozsvár környékére), a királyi birtokokra telepítettek. Az Árpád-kori Magyarország német hospesfalvai a korszak német parasztságának keletre való települése részeként jöttek létre. A szabad telepesek nem személyenként fizettek adót, hanem sessiót fizettek, szabad költözködési joggal rendelkeztek az egyéb kiváltságok mellett. Ilyen módon jelentős szerepük volt az egységes jobbágyrendszer kialakulásában.

Az országban elszórtan elhelyezkedő német hospestelepülések, (melyek eredetére a Németi-típusú falunevek emlékeztetnek) a középkor végére el-

magyarosodtak. Nagyobb, részben összefüggő településterületeket alkottak a nem csupán gazdasági, hanem határvédelmi feladatokat is ellátó hospesek, a vizsolyi ispánság népei, az erdélyi és szepesi (ma Szlovákia) szászok.

A VIZSOLYI ISPÁNSÁG

Magyarország legkorábbi összefüggő, önkormányzattal rendelkező német településterülete Abaúj vármegyében alakult ki. A Hernád-völgyében, lévő területen 10 német települést alapítottak a XII. század közepén. Feladatuk a Kárpátoktól idáig húzódó összefüggő erdőterület déli végén lévő határ védelme és a Hernád mentén húzódó, Lengyelországba vezető kereskedelmi és hadi út biztosítása volt. Az önkormányzat élén - az 1222-ben először említett - „Vizsoly grófja" (comes Theutonicorum) állt. A XIII. században a határ északra, a Szepesség területére helyeződött át. A falvak lakosságágának egy része részt vett a Szepesség benépesítésében. Határőri szerepük megszűntével a tíz falu, illetőleg mezőváros a 13. század végétől a magánföldesúri birtokba került, önkormányzata megszűnt és lakosságuk a 16. századra nyelvileg beolvadt magyar környezetébe.

AZ ERDÉLYI SZÁSZOK

A Magyar Királyság keleti és délkeleti határai a XI. századtól kezdődően lovasnomád népek - besenyők, ogusen, és később kunok -, majd a 12. század közepétől Bizánc támadásainak voltak kitéve. Különösen ez utóbbi jelentett komoly veszélyt, hiszen a határvédő székelyek a nehézlovassággal és a páncélos gyalogsággal szemben nem tudták eredményesen felvenni a harcot. A magyar királyok mindig is szívesen fogadtak, sőt hívtak olyan „vendégeket" (hospeseket), akik az itthon hiányzó katonai tudást pótolták. II. Géza (1141-1162) vagyontalanná vált lovagok és földszűkében lévő parasztok egy Rajna-Mosel vidéki és flandriai csoportjával lépett érintkezésbe, s Erdélyben az Olt mentén telepítette le őket (I. németajkú letelepítési hullám). A terület nem volt lakatlan, ezért az ott élő székelyeket áttelepítette. A lovagokban, akik magukat „Gräve"-nek (magyarul gerébnek) nevezték, páncélos katonákat nyert, a parasztok viszont fejlettebb agrotechnikát hozva magukkal, és a helybelieknél nagyobb szabadságot nyerve (szabadon választhattak maguknak bírót és papot, adót fizettek a királynak és katonáskodtak. Földjeiket a király nem adományozhatta el), képesek voltak nemcsak gerébjeiket ellátni, hanem a királynak is adózni. A szászok megőrizték etnikai különállásukat, mely részben a Nagyszeben, Brassó és Beszterce Hermannstadt, Kronstadt und Bistritz vidékén kialakult egységes települési tömbjeinek, főként azonban kiváltságos helyzetüknek köszönhető. II. András 1224-es, ún. Andreánumában foglalta írásba a szászok kiváltságait.

II. András a kunok betöréseinek megállítására, a határvidék védelmére délkelet-erdélyi Barcaföldre (Brassó) letelepítette a német lovagrendet 1211-ben (II. német letelepítési hullám). A számos kiváltsággal (adómentesség, szabad kereskedelem, stb.) felruházott lovagrend várakat emelt, német telepesekkel népesítette be a szinte lakatlan vidéket, s területet hódított meg a szomszédos „Kunország"-ban. A lovagok azonban függetlenedni akartak, és a pápa közvetlen fennhatósága alá akartak kerülni. II. András ezért 1225-ben sereggel elűzte őket. A lovagrend a következő évben a pogány poroszok földjén, Lengyelország északi határán talált új lakóhelyet, és ott alapította meg az 1525-ig fennálló Rendi Államot.

A közösség élén a király által kinevezett (a 15 században már választott) ispán, ill. gróf állt. A 14. századra kialakultak a szász székek. Mátyás uralkodása alatt, 1486-ban létrejött az erdélyi szász egyetem, amelybe a székeken kívül a brassói, medgyesi és besztercei kerületek is beletartoztak. Az erdélyi szászok a szebeni prépost személyén keresztül egyházi önállósággal is rendelkeztek. Körükben a 14-15. században az ipari, kereskedelmi, városi fejlődés meghatározó jellemzővé vált. A szász földközösségi rendszer kizárta a saját nemesség, a feudális nagybirtok kialakulását, a lakosság többsége viszonylag kedvező jogállású szabadparaszti közbirtokos maradt, a politikai vezető szerep a gazdag városi polgárság kezébe került. A szász városi polgárság a kápolnai uniótól (1437) része volt a „három nemzetnek", az erdélyi rendi struktúrának, és a reformáció idején önállóvá vált egyházi szervezete egyike lett a négy bevett erdélyi vallásnak. Az eredetileg határvédő céllal telepített lakosság körében a 14-15. században az ipari, kereskedelmi, városi fejlődés meghatározó jelentőségűvé vált.

A SZEPESI SZÁSZOK

A Szepesség a magyar honfoglalást követő időben gyér szláv lakossággal rendelkező gyepüterület volt. A 12. század elejétől érkeztek ide német hospesek a vizsolyi ispánság falvaiból és Sziléziából. Soltészeik (mint a Görgey család ősei, címerükben a fanyűvő „vademberrel") vezetésével hozták létre irtásfalvaikat, melyek hamarosan városokká fejlődtek. 1271-ben jött létre a 24 város és alárendeltségükbe tartozó 20 falu területi önkormányzata, az Universitas Saxonum de Scepus. Autonómiájuk a szepesi jogra (Zipser Willkür) épült, és élén a szepesi ispán állt. Egyházkerületi önállóságukat a szepesi prépostság biztosította. Zsigmond király 1412-ben 13 szepesi várost és három uradalmat elzálogosított a lengyel királynak, a többi város, Lőcse és Késmárk kivételével a 15. századra jobbágyfaluvá süllyedt, mely megakadályozta hogy a szepesiek az erdélyi szászokhoz hasonló jelentőségre tegyenek szert. A 13. században „Gründler"-nek (alapítóknak) nevezett németek hét bányavárost alapítottak a Szepesség déli részén. Közösségük élén Gölnicbánya állt.

A KÖZÉPKORI VÁROSOK

A feudális város mint iparos-kereskedő centrum kialakulása, a mezőgazdasági termelékenység fejlődésének alapján az agrár és ipari árucsere kibontakozásával Magyarországon ez a 13-14. században következett be. Városaink egy része tisztán hospes telepítésű. A nyugati telepeseknek - kezdetben az ún. latinusoknak, később a németeknek - döntő szerepük volt valamennyi hazai város kialakulásában és fejlődésében. A városi kiváltságok első hazai példája a székesfehérvári latinoké volt, ezt a szerepet később Buda vette át. Városaink fejlődését az árutermelő munka, a céhes kézművesség, a kereskedés, a bányászat és a szőlőművelés határozta meg. A hazai városfejlődés élére a kereskedelemben érdekelt határvárosok kerültek. Privilégiumaikat tekintve a hazai városfejlődés csúcsán a szabad királyi városok: Buda, Pest, Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Kassa, Eperjes és Bártfa álltak. A bányavárosok alapítói és lakói szinte kizárólagosan német telepesek voltak, akik a királytól megkapták azt a kiváltságot, hogy bárki birtokán szabadon folytathattak bányaművelést a saját hasznukra, s csak az urburát (királyi bányarészesedét) voltak kötelesek megadni. 1325-ben megindul az értékálló aranyforintok, 1329-ben az ezüstgarasok verése. A fellendülő bányászat, ércfeldolgozás és pénzverés a német bevándorlók újabb hullámát váltotta ki.

NÉMETEK A TÖRÖK HÓDOLTSÁG IDŐSZAKÁBAN

Az 1526. évi mohácsi vereség a magyarországi németek számára is végzetes évtizedeket hozott magával. Az ország központi területének német lakossága vagy elpusztult, vagy elmenekült. 1541-ben Buda német polgársága elhagyta a várost. A királyi Magyarország megmaradt területén megőrződött a német lakosság kontinuitása. A hazai német polgárság körében a XVI. század közepére az ún. „német reformáció" nyomán, az evangélikus-lutheránus vallás válik uralkodóvá. A reformáció egyben sorsközösséget is jelentett a protestáns magyarsággal. A szabad vallásgyakorlat eltörlését csak a német polgárság által is támogatott rendi - gyakran fegyveres - ellenállás tudta megakadályozni. Az erdélyi szászok gazdasági ereje és a reformáció nyomán kibontakozott anyanyelvi kultúrája jelentősen hozzájárult az Erdélyi Fejedelemség felvirágzásához. A 16. és 17. században számos törvénnyel biztosított vallásszabadság Magyarországon - ha bizonyos korlátok között is - lehetővé tette a protestánsok számára egyházak fenntartását, hitéletük gyakorlását. 1547 novemberében az erdélyi szászok közössége (Szász Nemzeti Egyetem) elfogadta a Johann Honterus által összeállított Lutheri tanokat. A tordai országgyűlés (1557. 06. 01.) kimondja: „mindenki olyan hitben éljen, amilyenben akar", mellyel a lutheránus és unitárius vallás a római-katolikussal egyenrangúvá vált. E kedvező helyzetnek köszönhetően több üldözött felekezet tagja talált menedéket hazánkban, melyek közül gazdaságilag és kulturálisan is kiemelkedő jelentőségűek az ún. habánok, akik ügyes iparosok voltak, elsősorban mint tetőfedők, szíjgyártók, késesek és fazekasok váltak ismertté.

Magyarország megcsappant bevételei és súlyos embervesztesége nem tette lehetővé, hogy egyedül szálljon szembe az Oszmán Birodalommal. A királyi Magyarországon húzódó végvári vonal nemcsak az ország meg nem hódított vidékeit, hanem a Német-Római Birodalom területét is védte a török veszélytől. A XVI. század második felétől folyamatossá vált a birodalmi segély, az ún. Türkenhilfe. A német katonáknak és hadvezéreknek döntő fontosságú szerepük volt Buda (1686) és Magyarország felszabadításában, a török kiűzésében. A karlócai (1699) és a pozsareváci (1718) béke megkötésével az ország egész területe felszabadult és megnyílt a lehetőség a konszolidáció és a gazdasági fejlődés számára.

AZ ÚJKORI NÉMET BETELEPÜLÉS

A felszabadító háborúk okozta pusztulás minden képzeletet felülmúlt. Magyarország lakossága a 18. század elején 3,5 millióra csökkent. A háborúk okozta pusztítás és elnéptelenedés elsősorban az ország középső és déli részét sújtotta. Az ország középső része szinte elnéptelenedett. A horvát származású kalocsai érsek - gróf Kollonich Lipót - 1689-ben nyújtotta be I. Lipót császárnak (1657-1705) Einrichtungswerk des Königreichs Ungarncímű művét, amely az ország berendezkedését javasolja átalakítani, hogy az önmaga ellátására képes legyen. Ehhez szükségesnek látja a németek nagy számban történő betelepítését a gyéren lakott felszabadított területekre. A tervezetet elutasítják, de a betelepítésre vonatkozóan még abban az évben, 1689. 08. 11-én megjelenik az első betelepítési pátens. A felszabadító csapatokat követve szinte egyidőben megindult a németek betelepítése. Kezdetben inkább stratégiai, katonai okokból, a fő katonai összekötőutak mentén: Visegrád, Dorog, Vörösvár, Mór, Mohács, stb. A nyolc évig tartó Rákóczi-szabadságharc további pusztulást és elnéptelenedést hozott magával. Hosszabb ideig tartó békés időszak csak 1711-ben kezdődött. A török elleni felszabadító háborúkat osztrák, dél-német és nyugat-magyarországi gazdag családok támogatták anyagilag, a kimerülő kincstárnak hiteleket, kölcsönöket nyújtva. A bécsi udvar ellenszolgáltatásul a felszabadult területeken fekvő ráháramlott, ül. a rebellis magyar uraktól elkobzott birtokait adományozta számukra. A többnyire pusztává lett birtokokon szükségszerűen megkezdődött a népességében megfogyatkozott Kárpát-medence benépesítése. Délről a délszlávok (horvátok, szerbek, sokácok, bunyevácok) települtek a szinte lakatlan középső országrészbe, északról a szlovákok. A németeket három hullámban telepítették Magyarországra, mely akció találkozott a Német-Római Birodalom, különösen a dél-német területek túlnépesedésével és elszegényedésével. Az 1720-as években indított szervezett betelepítési időszak volt létszámát tekintve és gazdasági értelemben is a legjelentősebb. A gesztesiek ősei többségükben ebben az időszakban érkezetek a Habsburg-birodalom ezen tájára.

A telepítéseknél mind a magán mind az állami forma fontos szerepet játszott. A gazdasági élet fellendülését, termelékeny mezőgazdaságot, specializálódó ipart és fejlődőképes kereskedelmet kívántak kialakítani. A betelepítés a földbirtokosok részéről is a megbízható munkavégzés, a megemelkedő' adófizetés reményében történt. Arra számítottak, hogy a jellemzően írásos szerződéseket a - paraszti - szolgáltatásokat a németek inkább betartják, mint a többségében protestáns, a török idők alatt kötetlenebb életvitelhez szokott magyar jobbágyok. A falvak nagyobb része ebben az időszakban, egyházi és világi birtokosok kezdeményezésére települt be a Kárpát-medencében.

A betelepülők részére kedvezményeket biztosítottak, azok lebonyolítása rendeletileg szabályozott volt. A császári udvar a kezdeti évtizedek tapasztalatai alapján később jobban igyekezett a toborzás nyomán jelentkezett telepeseket ellátni a szükséges mezőgazdasági felszereléssel. 1724-tól csak az egzisztenciateremtéshez szükséges vagyonnal (200 forint, a Bácskában 500 forint) rendelkezők települhettek az országba. A betelepülők és utódaik az életfeltételek megteremtésének keserves időszakát a következőképpen írták le: „az első generációnak a halál, a második generációnak a szükség, a harmadiknak már kenyér jutott".

Az első telepítési hullám III. Károly uralkodása alatt, 1722-1726 között tetőzött. I. Lipót és VI. (III.) Károly uralkodása alatt a nagyszabású telepítési munkát a királyi Telepítési Bizottság, a Neoaquistica Commisio és az egyes földesurak telepítési biztosai szervezték.

A második telepítési hullámot (1763-1773) Mária Terézia 1763. 02. 25-én kiadott pátense gyorsította fel. A 18. században hat új németek lakta terület jött létre: 1, Dunántúli-Középhegység (Veszprém, Székesfehérvár, Buda, Vác, Esztergom és Pest központtal), 2., Dunántúl délkeleti része (Somogy, Tolna és Baranya megyék) az ún. „Schwäbische Türkei" Pécs központtal, 3., Kelet-Magyarország: Szatmár megye) Nagykároly és Szatmár központtal 4., Szlavónia és Szerémség Eszék központtal, 5., Bácska, Újvidék központtal., 6., Bánát, Temesvár központtal.

A II. József 1782. 09. 21-én kiadott pátenslevele alapján indult a harmadik telepítési hullám (1782-1787) a Bácskába és a Bánátba. Itt a telepítések szervezettebbek és tudatosabbak voltak, a kincstár mérnökileg szerkesztett településeket alakított ki az új lakosoknak, kiket gyakorta kész lakóházak és gazdasági épületek is vártak.

Az 1700-as évek végére - a betelepítések eredményeként -1,1 millió német élt Magyarországon. Kialakult Magyarországon a németeknek — a középkori szászok mellett - egy újabb ága, a „svábok" nemzete. A szászok korábban a Német-római Birodalom északi és középső részéről érkeztek a Szepességbe és az erdélyi Királyföldre. A „svábok" az 1700-as években Németország déli és nyugati területeiről érkeztek Magyarországba. A „svábok" nevüket Bádeni Lajos (Türkenlois) sváb csapatairól kapták, Buda 1686-os és azt követően a Budától délre fekvő területek felszabadítása után, a sváb csapatok kiszolgált katonái közül kerültek ki az első telepesek. A név aztán rajtmaradt minden azt követő német földműves, paraszt betelepülőn, ha nem is svábok voltak általában. Ezért a „sváb" név ellen a középkori Magyarországra betelepült „előkelőbb" szászok 18. századi utódai hevesen tiltakoztak. Hasonlóan nem tartották magukat „sváb"-nak a városokba telepített németek sem. A magyarországi német nyelvjárások többségében kevert nyelvjárások, melyek Magyarországon alakultak ki. Többségében a középbajor nyelvjárás az elterjedt északon, és rajna-franki az ország déli részén.

A németek betelepülését segítette a német örökösödési jog is azzal, hogy a paraszti gazdaságot ott az elsőszülött fiú örökölte (így az nem darabolódott fel a testvérek között). A fiatalabb testvérek is gazdák akartak lenni a saját birtokukon, ezért szánták rá magukat - pl.: a toborzásokon elhangzottak alapján - a Magyarországra áttelepülésre.

A németség fejlettebb építészeti és gazdálkodási módszereket alkalmazott, egyben rugalmasabb szemléletű volt, mint a Kátpát-medence többi népe. Eszményképe a szorgalmas, beosztó, takarékos, céltudatos polgár volt. A munkából - ellentétben a magyarokkal és délszlávokkal - az asszonyok is kivették a részüket. A németek betelepüléséhez kapcsolható több növényi kultúra megjelenése (burgonya, dohány, takarmánynövények, néhány szőlőfajta stb.) A Bánság és a Bácska a 19-20 században az ország legjobb gabonatermelő területévé vált. A földművelő lakosságon kívül érkeztek német kézművesek is. A német mestereknek fontos szerepük volt többek között a festett bútor, valamint a magas szakmai tudást igénylő fajanszgyártás elterjesztésében. A magyarországi németek a betelepülésüket követő időszakban olyan sajátos kultúrát hoztak létre, melynek mind az együttélő népektől átvett kulturális javak, mind a megőrzött etnikai sajátosságok szerves részét képezik. A magyarországi németek szellemi kultúrájában meghatározó szerepe volt a vallásnak. Az egyháznak jelentős szerepe volt az anyanyelv megőrzésében is. A német parasztság számára a legfontosabb olvasmányok az imakönyvek és más vallásos nyomtatványok voltak. A szentképek és szobrok nemcsak a vallásos tisztelet tárgyai voltak, hanem a szobákat is díszítették. Az egyházi év ünnepeihez kapcsolódtak a németség dramatikus szokásai is.

REFORMKOR ÉS KIEGYEZÉS

Az 1848. március 15-i polgári forradalmat a hazai német polgárság is kirobbanó lelkesedéssel fogadta, s - az erdélyi szászok kivételével - hősiesen küzdöttek az 1848/49-es szabadságharcban. Magyarországi és külföldi születésű németek kiemelkedő szerepet játszottak a honvédség vezetésében, így Bayer József Görgey vezérkari főnöke, Vetter Antal a honvédség főparancsnoka vagy Klapka György a legtovább kitartó magyar erődítmény, Komárom parancsnoka. Az 1849. október 6-án Aradon kivégzett 13 honvédtábornok között öt német származású volt. (Karl von Leiningen-Westerburg, Ernst von Poeltenberg, Joseph Schweidel, Ludwig Aulich, Georg Lahner). Német és osztrák önkéntesek hősiesen küzdöttek a Német Légió és a bécsi Akadémiai Légió soraiban a császári önkény ellen.

Az 1867-es kiegyezéssel létrejött politikai stabilitás fellendítette az ipart és a kereskedelmet. A magyarországi német polgárság sajátságos helyzetét jellemzi, hogy egészen a kiegyezés koráig gyakorlatilag a hazai polgárság funkcióját töltötte be, ily módon Magyarország legrégibb, legműveltebb polgárának számított, s ezért fontos szerepet játszott a magyar tudomány és művészet alapvetésében.

Soraikból kiemelhetők: Budenz József, Heinrich Gusztáv, Petz Gedeon, Ipolyi (Stummer) Arnold, Hermann Otto, Keleti (Klette) Károly, Kitabel Pál, Semmelweis Ignác, Pollack Mihály, Ybl Miklós, Steindl Imre, Schulek Frigyes, Schikedanz Albert, Lechner Ödön, Fadrusz János, Stróbl Alajos, Munkácsy (Lieb) Mihály, Benczúr Gyula, Liszt Ferenc, Erkel (Erkl) Erkel, Brunswick Terézia, Kugler Henrik, Mechwart András, Dreher Antal, Gun-del János, Haussman Alajos, Jászai (Krippel) Mari, Blaha (Reindl) Lujza, Törley (Schmiel) József és később: Gárdonyi Géza, Herceg (Herzog) Ferenc, Gratz Gusztáv, Mindszenty (Pehm) József, Bajor (Beyer) Gizi, Márai (Großschmied) Sándor, Radványi (Großschmied) Géza, Puskás (Purzeld) Ferenc stb.

NÉMETEK MAGYARORSZÁGON A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

A trianoni békeszerződésben 1920-ban megvont új határokkal a magyarországi németek többsége az utódállamokhoz került. A Magyarországon maradt 551000 német, mely az összlakosság 6,9%-át tette ki, immár az ország számban is legjelentősebb nemzetiségi kisebbségévé vált.

A trianoni békeszerződést követő időkben minden felelős magyar politikus a határok felülvizsgálatára gondolt. A magyar kormány a határok felülvizsgálatának reményében az 1928-tól a Németországgal való baráti viszony kialakítására törekedett, számítva annak politikai befolyására. Közben igyekezett a hazai németséget beolvasztani. (PL: a Telefongyárban, hogy megtarthassa az állását egy Schweininger nevű vértessomlói polgárnak Somlóira kellett magyarosítania a nevét. Hasonló előnyök miatt - tiszthelyettesi előléptetés feltétele a honvédségnél - lett egy Hartdégen-ből Hernádi Gesztesen.)

A hazai németség legjelentősebb alakja az akkori időkben Bleyer Jakab volt, aki a kisebbségi jogok és a kulturális örökség védelmét, megőrzését tartotta fontosnak. 1924-ben megalapította a Magyarországi Német Népművelődési Egyesületet (Ungarländischer-Deutscher Volksbildungsverein). 1926 után egyedül képviselte a hazai németséget a parlamentben). Politikai céljaként az itt élő németek és a magyarok megértő együttélését tartotta fontosnak fenntartani. „Szentek számunkra azok az állami és érzelmi kötelékek, amelyek bennünket a magyarokkal - jó és rossz időkben - évszázadok óta összekötnek."

Az 1923 évi rendezésnek megfelelően a nemzetiségi iskolákban háromféleképpen tanították a németet (A, B és C). A tipus: kötelező a magyar nyelv oktatása, és minden más tantárgyat német nyelven oktattak. B tipus: a nyelvtan, jog, gazdaság, természettudományok és a gyakorlat németül, a magyar nyelvtan, földrajz, történelem és testnevelés oktatása magyarul folyt. C tipus: kötelező tárgy volt a német, minden egyéb tárgy oktatása magyarul folyt. Az iskolák többsége C tipusu volt (ez a helyzet jelenleg is). Ezzel természetesen az asszimiláció nem kerülhető el.

Bleyer Jakab halálát követően - a nemzetiségi jogok megsértésének reakciójaként - két irányzat alakul ki. Az egyik szerint (Gratz Gusztáv) a nemzetiségi politizálás megszüntetését, és csak a kulturális identitás megőrzését tartja elérendőnek. A másik irányzat szerint (Basch Ferenc) csak a Németországgal való együttműködéssel párosuló aktív kisebbségi politika biztosíthatja a német kisebbség megmaradását.

Basch Ferenc (akit a Gömbös kormány - 1932-36 - börtönbüntetésre ítélt nemzetgyalázás vádjával) vezetésével alakult meg a Népi-német Bajtársak (Volksdeutsche Kameradschaft) szervezete, majd 1938. november 26-án a Magyarországi Németek Szövetsége (Volksbund der Deutschen in Ungarn), mely 1940 őszén a magyar és német kormány megállapodása alapján a hazai németség monopolszervezete lett.

A határok felülvizsgálatával - az első és második Bécsi döntés eredményeként - a Kárpát-medencében élő magyarok nagyrésze újra Magyarországon élt, és ezzel a trianoni szerződés igazságtalanságai részben kijavításra kerültek. A magyarországi németek száma az 1941. évi népszámlálás szerint 720 000 fő volt.

A Németország szövetségeseként hadat viselő országban 1940-től illegális toborzás folyt a hazai németség körében a fegyveres SS-be. 1942 februárjában a magyar kormánnyal történt megegyezés alapján a birodalom jogot nyert SS-önkéntesek verbuválására (Bárdossy és Ribbentropp megállapodtak, hogy Németország 20 000 önkéntest besorozhat a német hadseregbe. A besorozottak elveszítik magyar állampolgárságukat. A besorozáshoz szülői engedély szükséges.). A német megszállás után hatalomra jutott Sztójay-kormány 1944. április 14-én hozzájárult ahhoz, hogy német nemzetiségű állampolgárai 17-62 év között a német hadsereg kötelékében teljesítsenek szolgálatot. A nagynémet törekvésekkel szállt szembe az 1942-ben létrehozott „Hűséggel a Hazához"-mozgalom. A Volksbund ellenfeleit - közöttük Gratz Gusztávot - a Gestapo letartóztatta. A kor politikai viszonyai, ideológiájuk ellentmondásossága nem tette lehetővé, hogy hatásuk a hazai németség széles köreiben érvényesülhessen.

A KOLLEKTÍV BŰNÖSSÉG ÉS A PÁRTÉRDEKEK ÁLDOZATAKÉNT

A II. világháború végén több mint 40 000 német férfit és nőt hurcoltak el kényszermunkára a Szovjetunióba, kiknek legalább 20%-a elpusztult a táborokban. Elhurcolásuk csak egy része volt az oroszok közel egy évig tartó fogolygyűjtési akciójának, melynek során mintegy 700000 magyar állampolgárt hurcoltak a Szovjetunióba.

1945 márciusában egyre inkább előtérbe került a svábok kitelepítése. Ma már tudható, hogy a Volksbund mindvégig igen megosztott szervezet volt. A tagságból kevesen csatlakoztak hozzá meggyőződésből és még kevesebben váltak a nemzetiszocialista eszmék híveivé. Mégis, tragikus módon, a kollektív büntetést javarészt a magyarországi németek Volksbund-tagságára hivatkozva alapozták meg, és ami még rosszabb, a német anyanyelvének beismerésére.

A kitelepítendő németeket kijelölt gyűjtőhelyekre vitték, ahonnan több napi vonatút után érkeztek meg Németországba. Személyenként 50 kg-os poggyászt engedélyeztek számukra. Teljes vagyonukat elkobozták. A kitelepítéssel a magyarországi németség nemcsak a közösségének nagy részét, hanem politikai vezető rétegét és értelmiségét is elveszítette.

FELELŐSÖK

Nincs emlékezés morális szempontok nélkül. Nemcsak az áldozatokat, a hősöket kell megneveznünk, hanem a tetteseket is. E nélkül eltévednénk saját kultúránkban. Ahogy nincsen kollektív felelősség, úgy kollektív felelősségrevonás sem létezik. Mindenki saját döntéseiért felel. A felelősség mindig személyes. Az alábbi személyek felelős döntéshozóként játszottak szerepet a németek kitelepítésében:

Winston Churchill (Anglia), J. O. Pearce-Edgumbe (Anglia), William Shafer Key (USA), Georgij Puskin (Szovjetunió), Joszif Sztálin (Szovjetunió), Vlagyimir Sviridov (Szovjetunió), Harry Truman (USA), Kliment Vorosilov (Szovjetunió), id. Antal József, Ballá Antal, Bán Antal, Dobi István, Erdei Ferenc, Gerő Ernő, Gyöngyösi János, Kovács Imre, Nagy Imre, Péter Gábor, Rákosi Mátyás, Szepessy Géza, Tildy Zoltán, Tombor Jenő, Varga Béla.

EMBEREK AZ EMBERTELENSÉGBEN

A kitelepítést Magyarországon sokan - politikusok, művészek, egyházi és közéleti személyiségek egyaránt - ellenezték. A magyar katolikus egyház feje, Mindszenty József bíboros-érsek pásztorlevelében figyelmeztetett a készülőjogtalanságra, és határozottan elítélte a kollektív büntetést elvét. Hasonlóan ítélte meg a helyzetet Bibó István, Keszthelyi Nándor, Kertész István, Slachta Margit és a szociáldemokrata párt több neves politikusa. A sajtóban is közzétett nyílt levélben tiltakozott honfitársaink kiűzetése ellen a magyar kulturális és művészeti élet számos tagja - mások mellett -, Füst Milán, Kassák Lajos, Supka Géza. Emlékeztettek arra, hogy a múlt és a jelen ezer szállal köt össze bennünket. Ide tartoznak még: Bechtler Péter, Boldizsár Iván, Kéthly Anna, Shvoy Lajos.

NÉMETEK MAGYARORSZÁGON A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN

A magyarországi németek lélekszáma a 2. világháború után 450000 -500 000 között volt. Ezt a számot csökkentette a katonák, menekültek mintegy 100 000 főt kitevő száma. A lényegében német származása miatt 1946-47 években kitelepített mintegy 135000 (amerikai zóna) és 55000-60 000 (szovjet zóna) fős létszámmal a hazai németség (a „svábok") elveszítette az értelmiségének nagy részét és vezető elitjét. Az itthon maradottak a betelepítéshez hasonló állapotban voltak: vagyontalanná váltak, elvesztek a közösséget összetartó kötelékek, a családoknak mindent elölről kellett kezdeni. Folyamatos gazdasági, politikai hátrányok érték, melyek miatt helyzetük gazdaságilag és szociális értelemben is átrendeződött. Jogszerűen 1950-ig (az 1949. évi alkotmány egyenlő jogokat biztosított minden nemzetiségnek), ténylegesen 1955-ig jogfosztott a magyarországi németség. 1955-ben megalakult a Magyarországi Német Dolgozók Kultúrszövetségét (Kulturverband der Deutschen Werktätigen in Ungarn), amely 1969-től a Magyaroszágon élő Németek Demokratikus Szövetsége (Demokratischer Verband Ungarnländischer Deutscher), 1978-tól Magyaroszági Németek Demokratikus Szövetsége (Demokratischer Verband der Ungarndeutschen) majd 1989-tól a Magyarországi Németek Szövetsége (Verband der Ungarndeutschen) néven működött.

A háború után átéltek miatt a jogfosztott állapot megszüntetését követően a németség még hosszú évekig nem merte nemzetiségét megvallani. Az 1950-es évek elejéig a német gyerekek anyanyelvi oktatásban nem részesültek, nemzetiségi kulturális tevékenység nem folyt. A döntően falusi németség részére változást jelentett, hogy 1961-ben lezárult az erőszakos téeszesítés időszaka. Általában az az elv uralkodott, hogy a nemzetiségi problémák a szocializmusban maguktól megoldódnak. 1968-tól a nemzetiség integrációja erősítése és a nyelvi asszimiláció megállítása volt tendenciaként megfigyelhető. Ezt a szemléletet a környező országok számára példaként igyekeztek állítani, hogy hasonlóan kezeljék azok az ott élő magyarokat. A nemzetiségeknek a „híd" szerepét szánták szocialista országok közötti kapcsolatok mélyítésében. 1982-től megnövekedett a német nyelvet oktató általános iskolák és óvodák száma. Az NDK iskola és tanügyi tekintetben sok segítséget nyújtott, valamint féléves tanulmányutakkal segítette a magyar tudományos életet. Javult a nemzetközi légkör, az elszakított családtagokkal normális kapcsolatfelvétel jöhetett létre, a rokonlátogatások egyre gyakoribbá váltak (főként az NSZK-ból látogattak haza a kitelepített rokonok, ritkábban fordítva). Az NDK-t - a tőle telhető mértékű segítségnyújtás ellenére - nem kezelték a hazai németek anyaországként.

A háború utáni időszak első egyesületét a Nikolaus Lenau Kultúregyesületet Pécsett 1985-ben alapították. Megpróbálja minden területen (gazdaság, tudomány, oktatás, egyház, kultúra) az anyaországgal ül. az elüldözöttekkel a kapcsolatokat létrehozni. 1989 után számos országos regionális és helyi egyesület, szerveződés jön létre a nemzetiségi fennmaradáshoz szükséges kulturális, oktatási céllal.

A hivatalos magyar politika 1986-ban kezdte preferálni, az NSZK anyaországként való elismerését, és 1987. 10. 07-én egyezményt írtak alá, a magyarországi német kisebbség és kultúrája - az NSZK részéről történő — támogatásáról.

Az igazi változást a Magyarországon az 1980-as évek végén bekövetkezett események hozták el. Egyre több segítség érkezik az NSZK-ból és Ausztriából. Az NDK beolvadt az NSZK-ba. 1992-ben Magyarország 1992. 02. 06-án alapszerződést ír alá Németországgal a baráti együttműködésről és partnerségről. Németország jelentős segítséget nyújtott a regionális irodák kialakításában, a Szekszárdi Német Színház létrehozásában, a bajai oktatási és kulturális központ létrehozásában stb. A német tartományok külön is támogatást nyújtanak a magyarországi németek közösségi életének biztosításához. Kiemelendő Baden-Württenberg tartomány szerepe, amely magára vette az elüldözött ül. kitelepített Kelet-Európai németek feletti gyámkodás keresztjét, és nagyon nagy segítséget nyújt a helyi közösségek működésének biztosításához is. A cél elérése érdekében egy saját alapítványt (Donauschwäbische Kulturstiftung) hozott létre. így a hazájuktól távol élők kívánsága is teljesülhet, hogy közvetítők lehetnek Magyarország és Németország között.

1990 óta a magyarországi németek helyben is eldönthetik, hogy nemzetiségként fel kívánnak-e lépni vagy sem. Német kisebbségi önkormányzatok alakulnak, másutt, kisebbségiként bekerülnek a helyi önkormányzati képviselő-testületbe. Az első országos (1994. december) német nemzetiségi választáson (az 1995. novemberi pótválasztással együtt) 165 kisebbségi önkormányzat alakult. Négy évvel később ez a szám 270-re emelkedett.

A kisebbségi önkormányzatok, a finanszírozási nehézségek, a szabályozási kiforratlanságok ellenére szeretnék a magyarországi német nemzetiségiek számára nyelvük és hagyományaik ápolását biztosítani, a partnerkapcsolatokat a gazdaságot, irodalmat, művészetet fejleszteni. Együtt az egyesületekkel, kulturcsoportokkal és szervezetekkel egy polgári demokratikus közösséget tartanak fenn, melyben a történelmi értékek a segítségükre vannak.

1995-ben a Magyarországi Németek Szövetsége (Verband der Ungarndeutschen) feloszlott, és megalakult a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata (Landesselbstverwaltung der Ungarndeutschen).

Az országgyűlés 1993 évi döntése ellenére a nemzeti kisebbségeknek parlamenti képviselete még nincsen.

FORRÁSOK

VÁLTOZÓ VILÁG Többnyelvű Könyvtár 23. A magyarországi németek. Szerkesztette: Manherz Károly 1998.
„1100 Jahre Zusammenleben" Német Nemzetiségi Múzeum Tata 1998
Bölcsőben ringattak, batyuval kidobtak. Sváb sors Magyarországon 1939-1948. Terror Háza Múzeum, 2007
„Magyarországi Németek Kézikönyve" Magyarországi Németek Országos Önkormányzata, Budapest