ELLI ZENKER-STARZACHER

Pallanik nagymama és környezete*

Mesegyűjtés az 1930-as évek végén a Vértes-hegységben

Fordította: HARTDÉGEN BERNADETT

Éppen 50 éve, hogy a Bécsi Egyetem hallgatójaként mesegyűjtésre indultam, embereket keresni, akik még a szájhagyományból merítenek. A mese gyerekkoromtól kedves és bizalmas volt számomra. Később, amikor mesegyűjtéssel kezdtem foglalkozni, vettem csak észre, hogy a mese több mint történet kis gyermekek számára. A mese keletkezése, jelentése, és továbbadásának kérdése újra és újra megragadott, úgy, hogy disszertációm témájául választottam. A mese lényegének megvizsgálása lebegett először is a szemem előtt. Azonban mennél inkább elmélyültem az elméleti megállapításokban, annál szerényebbé váltam. Minő eltérő' vélemények voltak, és a kutatók mennyire ellentmondtak egymásnak?

Ezen kutatók többsége a nyomtatott mesegyűjteményekből indult ki, melyek a Grimm: „Gyermek- és házimesék"-en alapultak. Némely gyűjtőmű jelentőségét most értékeljük, és lehet kezdete a népmesék tudományos és művészi feldolgozásának. Ahogy a Grimm testvérek, eltökéltem, hogy meséket gyűjtök, mert csak az emberek, a továbbadás hordozói tudják megmondani, hogyan jutottak a meséikhez, és csak tőlük tanulhattam meg, milyen formában mesélték azokat.

Manapság teljesen egyszerű a szájról való továbbadás mágnesszalagon történő' rögzítése, azonban a rádió és a televízió annyira megváltoztatták a mindennapokat, hogy a régi mesekincs háttérbe szorult. Az aktuális események előtérbe kerültek, úgy, hogy egyedi esemény-mesélő közösséggel találkozni. Ha viszont a jelenből következtet az ember a múltra, téved. 50 éve csak kevés gyűjtemény kiadója tájékoztatott azokról az emberekről, akiknek a feljegyzéseket köszönhették. Már a Grimm testvérek is utaltak röviden az öreg Marie-re, a hűséges szárazdajkára a kasseli Sonnenapotheke-ből. A niederzwehren-i szabónéra, Katharina Dorothea Viehmannin-re. Wisser, Bünker, Grudde. Henssen, Zender és Merckelbach-Pinck írnak egy keveset a gyűjtőmunkájukról, ám ez édes kevés ahhoz, amit mesekönyvekből a meséinkről megtudhatnánk. Mély benyomást tett rám a soproni utcaseprő, a felejthetetlen Tobias Kern, aki Bunkernek mondta el történeteit, aki azokat 436 nyomtatott oldalon kiadta. 10 további történetet folyóiratokban hozott nyilvánosságra. Tobias Kernnek sohasem adatott meg az a szerencse. hogy írni-olvasni tanulhasson.

Pallanik Ahnl-1939

Állíthatjuk, hogy emberek csak azt tudjátok igazán továbbadni, amit olvastok, így jobbat tanultok? Az ellenkezője igaz. A folytonos mesélés, továbbadás egy művészet, mely egy természetes adottságot és rendkívüli emlékezőképességet igényel, és csak egy hálás közönség körében fejlődik, de legalábbis annál inkább érik, minél kevésbé támaszkodik írásos anyagra. Téves előítélet, hogy az egyszerű emberek nem tudnak mesélni. Ha egy tapasztalt mesélő történeteit meséltem, mindig hű maradtam az ő elbeszélési formáihoz, mert én azt nem tudtam volna jobban tenni, és a fogadtatás, melyet a hallgatókon tapasztaltam igazolta, milyen összehasonlíthatatlanul élők ezek a történetek, különösképpen, ha a tájszólásbeli feljegyzések minden részletét visszaadtam. Sajnos, a tájszólások finom árnyalatai csak egy meghatározott körben érthetőek, és az 1939-ben megjelent könyvem „Egy magyarországi német mesélő" egy meghatározott olvasói kör felé irányult. Pallanik nagymama, a legjobb mesélőm ezen könyv által váljék mindenki számára ismertté, aki a meséket szereti. Egyúttal ismerjék meg azt a környezetet, ahonnan a mesék származnak, úgy ahogy én azt 50 évvel ezelőtt megismertem.

Először is én nem tudtam, hogyan kezdjek neki, és hol keressek, hogy meséket találjak. Itt köszönöm meg Dr. Karl Haidingnek, hogy egy kutatóútra elvitt a magyarországi Vértes-hegységbe, és engem megismertetett a „vidék"-kutatással ezekben, az akkor még érintetlen nyelvi szigetet képező falvakban. Ez volt az első találkozásom az élő népmesével, és merészség volt tőlem, hogy már ezután az első meseutamat követően „A mese és elmondója" című doktori munkámat leírtam. Ma tudom, hogy egyes dolgokban befejezetlen és hiányos. A lényeges és meghatározó kérdésekben azonban ma sem kell változtatnom. Igen, a tapasztalat később igazolta azt, amit akkor csak sejtettem. A második világháború félbeszakította meseútjaimat a magyarországi német „nyelvi sziget" falvakba, és ami akkor élő jelen volt, az ma a múlt egy kedves szelete.

A magyarországi németek jó elbeszélői, meséiéi helyileg ismertek voltak akkoriban. De nem volt mindenütt azonos. Az egyes falvak lakóinak mese utáni érdeklődése - úgy érzékeltem - a falu fekvésétől függően változott. Mennél messzebb volt a falu a várostól, vagy nagyforgalmú közúttól, annál erősebbé vált. Mennél közelebb volt a falu a vasúthoz, átmenő úthoz vagy nagyobb helyiséghez, annál kevésbé volt egységes és volt szakadozottabb jellegű, annál nyitottabb volt a divatos befolyásra, és annál inkább nem akarta, hogy köze legyen a hagyományosan átvitt mesekincshez. Hasonlóan, ahogy a városi ruhát, slágereket, modern táncokat és sekélyes társasági regényeket magasabbra tartott a saját népviseleténél, népdalainál, táncainál és mesekincsénél, feladták eredeti népiességüket, és könnyen hajlottak a magyarosodás felé.

A nyelvi szigetben láttam „haladó" falvakat egészen „változatlanok, ősiek" mellett. A „haladás" abban az értelemben, hogy feladni az örökölt életvitelt, a város civilizációs behatásainak átvétele, így nem jelentett mindig előre-lépést. Ellenkezőleg, igazán egészséges és erős a maguk kulturális életvitelében csak a „változatlan, ősi" faluközösségek voltak.

Persze ez függött a falvak életkörülményeitől is. Voltak kis bezárt falvak, melyek nem „változatlanok, ősiek" voltak, hanem elmaradottak és primitívek. Ezeknek a falvaknak nem volt elég szántójuk. Hiányzott az élettér, amelyben kibontakozhattak volna. Ezáltal elproletarializálódtak a parasztok. Betegségek tönkretették az egészségüket, úgy, hogy ezek a falvak már akkor mutatták a szétesés nyomait. A második világháború összevisszaságát követő kitelepítési hullámok ahhoz vezettek, hogy egykor virágzó sváb falvak, egy teljes átformálódáson estek át.

50 évvel ezelőtt még kis, zárt településeket ismertem meg, ahol a németek ugyan szegények voltak, de egészségesek és erősek, akik a paraszti mivoltuknál maradtak és az örökségükhöz ragaszkodtak, amit az óhazából meghatározott nyelvi térségből Magyarországra magukkal hoztak. Ami az anyaországban német földön időben egymást követően játszódott le, azt itt egymás mellett figyelhettük meg: a fejlődés különböző lépcsőit, teljes keveredést a városi befolyással, növekvő elidegenedés, egészen az átadott értékek teljes feladásáig. Vizsgálhatóak és felismerhetőek voltak az okok, ahogy az egyik dologból következett a másik. Éppen a nyelvi sziget kutatása, nemcsak a népi hagyománykincs gyűjtése és a feledésbe merüléstől való megmentése, hanem a különböző állapotok a falvakban, adtak egy fejlődési sorrendet, amely mutatja, hogy nálunk is zárt szigetekben, hogyan alakult ki a mai helyzet. Nálunk a szájról továbbadott mesélés ritkává vált, a mesekönyv szolgálja szinte kizárólag a gyerekek szórakozását. Ehhez jön még a hanglemez és a mesekazetta, amelyek gombnyomással helyettesítik az élő elbeszélést. Eredetileg nemcsak Németországon, hanem az egész világon igazi elbeszélők, mesélők voltak, és felnőttek voltak a tulajdonképpeni hallgatók.

Egy sor kutató foglalkozott a kérdéssel, hogy miért szakadt le éppen a mese továbbadása. A különböző hangok felerősödtek: Ugyan már mondja az egyik, világos, hogy a nép már nem mond mesét. Mindig csak egy néhány költő volt, aki a meséket kitalálta, és a mesélők tőlük vették át.

Ki veszi a fáradtságot, hosszú, irodalmi, mesét mesélni? Mit nekünk az a csodavilág, ami a valóságnak ellentmond? A tömegturizmus idejében nincs is rá szükség, idegen, egzotikus világról álmodozni.

A mese igazán nem lelt otthonra nálunk, mondja a másik. Nem kell sajnálnunk, ha az elbeszélőkincsünkből kimarad. A tv idejében sokan eltanulták a meghallgatást, és előnyben részesítik a színes képek váltakozását, akik nem az ismétlésben találják meg az érdekességet, hanem, mindig újat hoznak.

Csak mióta a pszihológus Brúnó Bettelheim."A gyermeknek szüksége van a mesére" című könyvében rámutatott arra, hogy milyen szerepet játszik a mese a gyermek szellemi fejlődésében, és hogy éppen az ismételt elbeszélés szükséges az ősi szorongások feloldására, ismertük fel ismét a mese jelentőségét, és az ősi vigyázói a továbbadásnak, a népi mesemondók újra méltó helyükre kerüljenek.

Ennek a könyvnek a feladata, megmutatni, hogy ezek az elbeszélők menynyire a közösségük részei voltak, ahonnan származtak, hogyan néztek ki ezek a mesék, melyek függetlenek voltak az írásos anyagoktól, egy tehetséges mesélőtől kerültek továbbadásra. Ezek értékes kincsek, melyeket az utolsó pillanatban sikerült megmenteni, mielőtt a feledés homályában végleg elsüllyedtek volna. A Pallanik nagymama ilyen elbeszélő volt, a Grimm testvérek adatközlőivel, Tobias Kernnel az elbeszéléseivel azonos szintű volt. Sorsáról és a faluközösségben elfoglalt helyéről ez a könyv számoljon be. A meséi azonban beszéljenek róla, és remélem, hogy egy kis mesterfogás elegendő, hogy ez az írott németre való áttételnél az eredeti tájszóláshoz igyekeztem igazítani: Aki felolvasás alkalmával múlt időt használ, és az izgalmas részeknél jelen időre vált, közelebb kerül egy kicsit az elbeszéléshez, és érzékelni fogja, hogy minden életszerűbben cseng.

Fő feladata e könyvnek egy kis darab melegséget elkapni. Ha nekem ez sikerül, akkor meg vagyok róla győződve, hogy ezáltal adok valamit a tudománynak, hogy az elbeszélőkincs lényegének megismerése ugyanolyan fontos, mint halott, könyvben leírt elbeszélések mélyenszántó vizsgálata egy dolgozószoba íróasztalán. Olyan könnyű kimondani: a mese a nép ajkáról lett leírva. Eltekintve attól, hogy a nép ajkának fogalmában már semmi sincs az elbeszélőből, nyitva marad a kérdés: mi történik a feljegyzések készítésekor? Hogyan viszonyul a leírt történet az élőbeszédhez?

A mesegyűjtés metódusában sok minden változott. Brentano, aki a Grimm testvéreket mesegyűjtésre indította, még nagyon egyszerűen fogta fel a dolgot. A kulcsszavakat felírta, amelyek az események fő medrét kijelölték, és ezeket a saját szavaival kiegészítette. Közben előfordult, hogy az összefüggéseket elfelejtette, mint ahogy az hat - nyolc történetnél előfordult, amelyeket egy öreg mesemondó asszonytól hallott. Mesemotívumokból műalkotást csinált, amelyekben a fantáziáját szabadon szárnyalni hagyta.

A Grimm testvérek már sokkal pontosabbak voltak a feljegyzéseikkel. Ok Viehmann asszonnyal előbb normál ütemben elmondatták a történetet kétszer, aztán egészen lassan, hogy szinte szó szerint le tudták írni azt. Irodalmi németbe való átíráskor Wilhelm Grimm a mese formáján mindig csiszolt valamelyest, míg a gyermekek számára való irodalmi művé nem alakult, úgy, hogy a mai napig az egész világot megigézi. A stílusa az, ami a későbbi idők gyűjtőit befolyásolta.

A jelenkori mesekutatás a legnagyobb hangsúlyt a szó- és hangzáshű visszaadására helyezi a népi elbeszéléseknek. Csak egy magnószalag tudja ezt teljes mértékben teljesíteni. Az mesék átírása egy használatos hangrendszerre ugyan tudományosan lehetséges, azonban annyira leszűkíti az olvasókört, hogy a gyerekek már semmit sem tudnak vele kezdeni. Még felnőtt laikusok is nehezen értik a fonetikusan hű szövegeket.

A modern út - az elbeszélések magnószalagon való rögzítése, lejátszás lemezen vagy magnókazettáról - minden további nélkül kivitelezhető'. Hálás vagyok Künzig professzornak a freiburgi Keletnémet Néprajzi Intézet-tói, hogy az első autentikus tudományos mese- és dalhanglemezt kiadhattuk, melyet ő két Eschwege-körzetbeli vak kislánnyal készített. Később még három meselemeze követte. A két teremtést az új hazájukba telepítették. Szülőfalujukban, Gánton, még 1938-ban ismertem meg őket, és írtam róluk a „Volt egyszer" című mesekönyvemben. Künzig professzor átvizsgálta a kitelepítettek listáját, és megtalálta őket más adatközlőimmel együtt a kitelepítések után. O segített Pallanik nagymama kisebbik leányának felkutatásában, de erről még később szó kerül. Én is használok magnetofont gyűjtéseim során.

Évekkel ezelőtt még keveseknek adatott meg, hogy akkor még igen nehéz magnetofonkészüléket kezelni tudjon, és még ha lett volna nekem ilyen, nem bírtam volna cipelni órákat az egyik faluból a másikba a Vértes hegyei között. A „meseútjainkon" mindig gyalogosan közlekedtünk, egy hátizsáknyi felszereléssel és igen kevés pénzzel. Szerencsére tudtam gyorsírni, és lehetséges volt a mesét követnem anélkül, hogy a beszéd folyását meg kelljen szakítani.

Vannak mesélők, akiket nem zavar, ha lassabban kell beszélniük, és ennek ellenére friss és természetes az elbeszélésük. Ilyen türelmes mesélő volt Tobias Kern, aki órák hosszat tudott lassan diktálni. Neki ez egy vasárnapi szórakozás volt, egy pohár bor mellett mesélni, és Bunker azt az ő szép tanítói írásával leírta. Ez igen fárasztó volt. Az előny volt, hogy a hangjeleket így pontosabban lejegyezhette az ember, és ezzel a tájszólást pontosabban rögzíthette.

Előbb nekem is meg kellett szoknom a tájszólást, mert eddig csak az irodalmi nyelvet írtam. Eltartott egy ideig, míg egy „tájszólási" gyorsírást kialakítottam. Ki kellett találnom egy sor szokásos nyelvi fordulat, mint „hat erg'sagt", „sagte er" stb. rövidítését. A modern segédeszközökkel van ideje az embernek a mesélőt nyugodtan, hátráltatás nélkül figyelni, később a felvételt nyugodtan meghallgatni és lejegyezni. Még jobb lenne filmfelvételt készíteni a mesélőről, mert a szavak nem mondanak semmit az arcjátékról, a taglejtésről és az egész kifejezésművészetről. A könyv csak a szavakat tudja visszaadni. Az olvasó ezt élvezheti. Nekem minden mondatnál a Pallanik nagymama van a fülemben, tudom, hogyha lassan és titokzatosan beszélt, mindnyájunkat megragadott a cselekmény. Látom jóságos szemeit egyes helyeken felcsillanni, és hallom szívélyes, meleg nevetését.

Ez szavakkal nem írható le. Ezért éreztem szükségesnek a szó szerinti lejegyzést. A tájszólást mindenesetre feladtam, az nem volt a nyelvi szigetben egységes. Minden falunak megvoltak a maga eltérő finomságai, és éppen a szóban forgó falvaknál átfedték egymást a különböző dialektusok. Pallanik nagymama olyan faluból származott, ahol „Muida, zui, Kuih"-t mondtak.

Gesztesen, ahol élete hátralevő' részét leélte olyan formák uralkodtak mint: „ Muada, zua, Kuah ,„ és ehhez már hozzászokott. Azért volt, hogy olyan mondatot mondott: „Muida , mach die Tür zua!". Mindenesetre a dunai bajor nyelvjárást beszélte.

Ha az ember mesét akar gyűjteni, akkor az igazi helyen kell keresni, ahol a népi mesélés még nem halt ki. Azonban még meseközösségben sem leszünk eredményesek, ha emberileg nem kerülünk közel a mesélőhöz. Ez a feltétele minden gyűjtésnek., különben nem érünk el semmit. Volt, hogy a legjobb kilátások ellenére sem jutottak eredményre. így járt Lotte Grimm is, Jákob és Wilhelm leánytestvére. Wilhelm tudja is az okát: „ Hogy Lotte nem hozott egy mesét sem magával, csak ő az oka. Nem volt elég egyenes és teljes bizalommal az asszonyhoz. Brentanonak hat, nyolcat elmondott. Talán beszámolhatok a saját tapasztalataimról. Itt látja az ember, hogyan zajlik a gyűjtés.

Az első gyűjtő utamon történt. Már megtanultam, hogy teljesen feltűnésmentesen kell jó mesélő után érdeklődni, ha egy faluba érsz. Valóban megtudtunk néhány nevet a faluban ismert mesélőkből. Közöttük volt Waberl néni, Barbara Hermann. Úgy osztottuk be, hogy őt én keressem fel és hallgassam meg. Dobogott a szívem. Az első mesélő volt, akit megismerhettem.

Míg, hogy szembetalálkoztam vele, nekiszegeztem a kérdést, hogy nem mesélné-e el nekem valamelyik történetét, (^bizalmatlanul végigmért oldalról, és nagyon visszafogott volt. Történetet? O nem tud egyet sem. Azért bíz' máshová kell menjek, akik azt jobban értik. Erre neki nincs ideje. A veje nagyon szigorú, ha nincs kész időre, nagyon mérges lesz. Dolga van. Akkor még nagyon tapasztalatlan voltam és már közel hozzá, hogy feladjam. Talán tényleg nem ismer történeteket? De mégis megpróbáltam újra, ekkor kerülő úton. Már nem szóltam egy szót sem a mesékről, és hétköznapi dolgokról beszéltem. Közben ügyeltem rá, hogy a tűz a tűzhelyben ne aludjon ki, fát raktam rá, ami által a Waberl néni véleménye kicsit javult rólam. (Később, mint legnagyobb dicséretet, biztosított, hogy jó lennék szolgálóleánynak. Nagyon büszke voltam rá, mert ez bizonyította, hogy teljes értékűnek tekintett.)

Nagyon lassan lendületbejött a döcögősen indult beszélgetés. Végül is már megismertem minden családtag sorsát, illő tisztelettel megcsodáltam a fényképeit, és ekkor újra előhozakodtam a kérésemmel, hogy nem ismer-e történeteket. Hosszúak legyenek, és királyfi is forduljon elő benne.

Waberl néni még mindig húzódozott. Ám ez már nem az idegentől való félénkség volt, hanem a nagy kötelességtudat: nem akarta az ő hivatását cserbenhagyni. Szövetségest kellett keresnem. A leányban találtam meg. Kettőnk rábeszélésére átadta a főzési munkát a leánynak, és varrásba kezdett. Hamarosan annyira belelendült, hogy a varrás lecsúszott az öléből; a saját csapdájába esett. Minden szavába beleadta a lelkét. Élmény volt számomra hallgatni. Később naponta mesélt nekem. Hamar megszokta, hogy közben jegyzetelek. Büszke volt rá, hogy feljegyzésre kerülnek a történetei. Nem győzött csodálkozni, amikor a jegyzeteimet nézegette. Ezt el lehet olvasni? Milyen tanult lehetek, hogy ilyen „kriksz-kraksz" - okból újra értelmes dolog bogozható ki. Igen boldog volt, amikor egy alkalommal szóról szóra visszaolvastam, amit mesélt. Még ilyet, hogy az ó' régi történetei ilyen megtiszteltetésben részesülnek.

Gyakran, és szívesen gondolok az öreg Waberl-Basl-ra. A fényképe, az első' mesélőasszonynak, aki nekem mesélt, itt áll az íróasztalomon, és mialatt én írok, rám néz az ő világos, napos szemével, és a szája körül mindig egy finom, csendes mosoly játszik.

Azóta okosabb lettem, és ha egy házba belépek, addig nem szólok egy szót sem meséről, míg az illető bizalmát el nem nyertem. Beszélek a nagymamámról, aki remek történeteket mesélt nekem. Sajnos, már elfelejtettem őket, csak arra emlékszem, hogy elég hosszú volt, és az erős Hanzi is szerepelt benne.

Valóban volt nagymamám, aki csodálatosan tudott mesélni, és mindenre vidám választ és életbölcsességet tudott mondani. Csak nem mesélt régi meséket már, csak mondákat, tréfákat és mondásokat. Az én tisztelt mesélőm, viszont véletlenül mindig tudott valamilyen történetet. (A látogatásomat megelőzően én mindig tájékozódtam, milyen történeteket ismer a mesélőm.)

Még semelyik mesélőmmel sem fordult elő, hogy azonnal és örömmel ne mondta volna el, történeteit, és nem vették zokon, ha elővettem a füzetemet a táskámból, és jegyzetelni kezdtem. Mindig csodálkoztam azon, milyen természetesnek veszik, hogy leírom a történeteiket. Ok nem tekintették tolakodásnak, sőt tetszett nekik, hogy érdekel az ő meséjük, és némelyikükkel, igen megbarátkoztam.

Sokkal egyszerűbb persze magnóval dolgozni. Az úgy beállítható, hogy a mesélő észre sem veszi, mikor indul a felvétel. Egy alkalommal az öreg Steinbauernek Karntenből visszajátszottuk a felvételét, aki először azt hitte, hogy a rádiót kapcsoltuk be, és igen örült, hogy valaki egy hasonló mesét mond az övéhez. Mikor elmondtuk, hogy ez az ő története, azt mondta: ha ezt tudom, akkor ezt a szekrénykét földhöz vágtam volna. De hamar megnyugodott ezen a „ köpésen „, és büszke is lett rá, hogy felvettük.

Fontos minden gyűjtőmunkánál, hogy a mesélő bizalommal, emberi kapcsolatba kerüljön az idegennel, aki a városból jött, és mesék után érdeklődik. Ha egy mesélőt egyszer szóra bírtunk, akkor már könnyű többet kihozni belőle, mert az igazi mesélő számára a mesélés belső kényszer.

Csak akik nem tudnak, húzódoznak, leplezendő hiányos ismereteiket, és ha beszélni kezdenek összefüggéstelen töredékeket mondanak el, melyeknek nincs értelme. Az igazi mesélő szívesen mesél minden körülményeskedés nélkül, mert hozzászokott a meséléshez, ha egyetlen hallgatóra is talál. Ha észreveszi, hogy a hallgatósága nem veszik komolyan őt, vagy a történeteit, esetleg kinevetik, akkor végképp nem lehet mesélésre bírni.

Sose kedveltem jó mesélőnek pénzt kínálni a történeteiért: Ők azt sértésnek vették volna. Csak a gyenge mesélő akart pénzt az elbeszéléseiért. Csak egy tehetséges mesélőre emlékezem - az öreg Benediktschuszter Deutschhüttenből - egyébként ó' volt az egyetlen községi szegény a faluban - aki az elbeszéléséért egy ételt és egy italt akart keresni. Ez ellen nem is lett volna kifogásom, és szívesen meghívtam, de ó' egyébként egy rendetlen, kellemetlen fickó volt, aki a mesekincsek mellett, az utálatos trágárságokkal hozakodott elő. A jó elbeszélő' olyan értékesnek tartja az elbeszéléseit, hogy azokért nem enged fizetni.

A Pallanik Ahnl-1 al különösen nagy szerencsém volt. Amikor a barátnőmmel Lide Hildenbrandt-tal Gesztesre értem, és éjszakai szállás után érdeklődtünk, a Pallanik bácsi a leányához, Lízihez kísért, és annak ellenére, hogy a fiatalasszony legnagyobb leánya éppen rubeolás volt, ott maradtunk. Már késő volt, és Lízi nénit az első pillanatban megkedveltük. A szomszéd faluban hallottuk, hogy a Pallanik bácsi nagyon ért a meséléshez, ezért érdeklődtünk nála szállás után. Mi örültünk, hogy a legközelebbi rokonságánál kaptunk elhelyezést.

Este sokáig ültünk a szállásadónkkal együtt. A beszélgetés során kiderült, hogy a nagypapa igen jó elbeszélő, de a nagymama semmivel sem marad el mögötte, az ő történetei a gyerekeknek még inkább tetszenek. Lízi néni maga kísért bennünket az édesanyjához, és alig telt el tíz perc, már a mesélés közepén jártunk.

Már az első alkalommal láttam, hogy ő egy egyszerű, boldog ember, aki jóságot és melegséget sugároz ki magából. Lízi néni már beszélt neki rólunk, így már nem voltunk számára idegenek, amikor először találkoztunk. Az idegenkedését hamar levetette, és az ő jóságos barna szemeivel szembe nézett velünk. A Pallanik Ahnl nem volt szép. A kor és betegség mély barázdákat szántottak az arcán. De amikor ránézett az ember, csak a szemét látta. Bennük az egész lelke. O senkit sem tudott megbántani. Sohasem láttam indulatosnak, vagy mérgesnek. Mindig nyugodt, megértő és anyai volt. Ha egyszer a szívébe zárt valakit, azt ő hűségesen megtartotta. Gyermekin boldog tudott lenni, ha az unokáival beszélt, vagy mesélt nekik, ennek ellenére nem volt egy könnyű teher, amit a sors rá kiszabott.

A Pallanik Ahnl, vagy jobban mondva a Schweighardt Lízi, ahogy leány korában hívták, gánti származású volt. Gánt egy kis falu, mintegy három óra járásnyira Gesztestől. Édesanyja egy kis törékeny asszony volt, mégis gondoskodott rendről, gazdaságról, úgy, hogy mindenki csodálkozott, hogy bírja ezt a rengeteg munkát. Tíz gyereket szült a férjének. Nyolcan maradtak életben, és ő rendes, használható embert nevelt belőlük. Leginkább Lízi hasonlított rá.

Mint minden sokgyerekes családban, a gyerekeknek olyan hamar dolgozni kellett, amilyen hamar csak lehetett. Lízi hamar elkerült a szülői háztól, és egy parasztnál helyezkedett el szolgálóként. Csak néhány év adatott számára, amit otthon tölthetett, mégis egész életében benne éltek a legfiatalabb gyermekévek emlékei.

Húszéves korában férjhez ment egy kőhányási parasztemberhez.. Kőhányás egy közeli kis falu, néhány házzal. Kilenc évig élt vele együtt. A férj csak három évig volt munkaképes, aztán tüdőbeteg lett. Akkoriban a nagymama a legínségesebb időket élte át. Négy gyermeket szült beteg férjének, akik már születésükkor a halál jelét viselték magukon. Férje halála után visszament a szülői házba, ahol az apa három fiúgyermekével gazdálkodott. A mama már nem élt. A testvérek, mint annyian akkoriban a nyelvi szigeti területről, kivándoroltak Amerikába szerencsét próbálni, egy könnyebb kenyeret keresni. A hazában nem volt hely a számukra, és Amerika tűnt annak az országnak, ahol korlátlanok a lehetőségek. A sors még keményebb próbát vetett a fiatal özvegyre: rövid időn belül meghalnak a gyermekei. A legkisebb leány tűnt úgy, hogy megmarad, de ő is meghalt tizenhat éves korában. Ez túl sok volt a fiatal anyának. A házasságából nem maradt más, mint a sok kín emléke.

Fáradhatatlanul dolgozott, de tudta, hogy tartósan nem maradhat otthon. Barátok tanácsolták: Házasodj meg újra. Hiába küszködsz itthon, ha a testvéreid visszajönnek Amerikából, csak útban vagy nekik. így valóban újra férjhez ment egy özvegy parasztemberhez, aki öt elárvult gyermekének keresett édesanyát. 0 volt a Pallanik nagypapa, aki őt a csinos házába Gesztesre hazahozta.

Ezúttal jól eltalálta. A nagypapa egy jószívű, vidám ember volt. Lízi asszony az ő gazdag anyai szeretetét mind az idegen gyerekeknek szétoszthatta. És hogy neki is született még két gyermeke, így a szerencse őrá is rámosolygott. Sohasem tett különbséget a saját és a férjének gyermekei között. A legnagyobb büszkesége a 32 unokája volt.

Aki a nagymamát meg akarja érteni, annak látnia kell őt akkor, amikor valamelyik unokájával beszél. Az ő érdes munkás keze egészen puha és finom lesz, amikor a kis Miadi fejecskéjét megsimogatja. Még soha nem láttam ilyen nemes, jóságos, anyai kezeket. Ha a nagymamára gondolok, mindig az ő finom becézgetései jutnak eszembe, és ez nem véletlen, hogy az ő gyermekei és unokái nála olyan nagy biztonságban érezték magukat.

Mikor az ő meséit feljegyeztem, 65 éves volt, és ő visszavonulhatott volna annyi szenvedés és munka után. De ő nem nyugodhatott, neki állandóan szorgoskodnia kellett, annak ellenére, hogy télen egyre inkább nehezére esett. Félt a hideg évszaktól, és alig várta már, meleg legyen az idő, hogy kinn lehessen a szabadban.

A látogatásomat követő télen igen beteges és törékeny volt. A hideg úgy megviselte, hogy az övéi ez életéért aggódtak. A nagypapa írta meg levélben, hogy „Isten segítségével újra javult az állapota". Teljesen nem gyógyult meg, de legalább fenn tudott lenni, és egy kicsit dolgozni. A két saját leánya hasonlított rá. Lizi, egy fiatal parasztasszony, aki akkor befogadott minket, üdítően szívélyes és természetes volt. Néhány éve hozzáment az okos és derék Beck Györgyhöz.

A két fiatal akkor szegény volt. Nyáron napszámmal ki kellett egészíteni a keresetet. Mégis mérhetetlenül gazdagok voltak. Csak nevetést és éneket hallottam a csillogóan tiszta házból, melyet ők maguknak építettek. Szívesen vendégeskedtem náluk, és legkedvesebb emlékem, amikor Lízi néni a két gyermekével játszik. Itt jegyzem meg, hogy ez a szeretetreméltó asszony a régi hazájában maradt, mert a gesztesieket nem telepítették ki. A falu túl kicsi és gazdasági szempontból jelentéktelen volt. Lízi asszony további sorsáról majd később beszélek, őt sem kerülték el a sors súlyos csapásai.

Akkoriban felkerestem a fiatalabb leányt, Katit is. Őt egy jó parasztfiú vette el, és abban a faluban élt, ahonnan édesanyja származott. A véletlen játéka volt, hogy a férjét Schweighardtnak hívták, ugyanúgy, ahogy az édesanyját. Közelebbről azonban nem volt ez olyan rendkívüli, mert ezekben a községekben kevés családnév volt, valahogy mindenki rokonságban volt a másikkal. Gesztesen a Schweighardt, Berghold és Hartdégen nevek voltak nagy számban. Kati asszony csendesebb és nyugodtabb volt, mint az életrevalóbb nővére, de ugyanolyan természetes és vidám.

1959-ben újra találkoztunk, de nem Magyarországon, hanem Langenhainban (Eschwege-körzet), Németoszágban, az NDK határ mellett. A kitelepítetteknek kijutó minden ínség és szenvedés ellenére, melyet egy menekülttáborban és az otthonkeresés során átéltek, megőrizte derűjét, és gyermekeivel és férjével egy új életet építettek fel. Mint a legtöbb a nyelvi szigetekből származó „népi német" család egy megfelelő' életszínvonalat alakított ki, és beilleszkedett az idegen környezetbe.

Amíg Gesztesen voltam, mindennap felkerestem a nagymamát, és ő készségesen mesélt nekem, bármikor. 0 már várt rám, és mindig kiküldte az ötéves kis Miadit egy tucatszor is megnézni, jövök-e. A Miadi ezt szívesen tette, mert tudta, hogy van nálam mindig cukorka, amit a kis barátaimnak szántam, és abból számára is leesik valami.

Miadi volt mindig az első, aki köszöntött. Éppen hogy jó napot köszöntem, már rohant a szobába: „Nagymama, nagymama, a néni van itt!" A nagymama mindig előkészített magának valamilyen könnyű munkát, ami később nem zavarta. Egyszer babot válogatott, aztán egy szakadt szoknyát javított, vagy harisnyát stoppolt valamelyik unokájának. Valamilyen munka mindig elő volt készítve: „Az ember nem ülhet fényes nappal ölbe tett kézzel. „Ha már nem tudok dolgozni, akkor már nem is akarok élni." - mondta egyszer.

Igen, ilyen volt a nagymama, és ilyenek voltak a leányai is: rendszerető, derék parasztasszonyok voltak, akiknek élete munka és fáradozás volt, akik egyszerűen tették a dolgukat, közben belülről kifelé boldogok voltak, mert nekik a természet egy kincset adott. Emlékszem sok asszonyra a vértesi nyelvi szigeti falvakból, akik nem ütöttek el a Pallanik-Ahnltól. Ez több, mint véletlen. Ők mélyen gyökereztek a faluközösségben, és a közösség formálta az egyedi különbözőségeket egységgé. Gánton - a Pallanik-Ahnl szülőhelyén - és Gesztesen is megvolt egy magától értetődő összetartás. Gánt és Gesztes egészen hasonló volt. Mindkét falu a Vértes oldalában, egy dombos területen fekszik, mely terület a 18. sz.-ban, a török háború után németekkel lett benépesítve. A Vértes-hegység az enyhe magaslataival, tágas erdeivel és szőleivel egy kifejezetten kecses vidék.

Gánt és Gesztes, ezekhez a kis erdőben eldugott falvakhoz tartoztak. Igen, Gesztesen az utcasor úgy simult egy dombhoz, mintha a házak itt védettséget keresnének. Mindkét falu távol estek a fő közlekedési útvonaltól.

Gesztesre még mellékút sem vezetett, csak egy út, melyen alig fért el egy kocsi, és egy keskeny erdei út kötötte össze Kozmával.

Úgy látok magam előtt néhány vértesi falut, mint amilyenek 50 évvel ezelőtt voltak.

Néhány kisebb különlegesség a nyelvjárásban és az öltözködésben, a dal-és elbeszéléskincsben különböztette meg őket egymástól, mely különbségek vegyes házasságokkal elmosódnak. így egy egységes képet mutattak. Az utca mentén álltak a csinos fehér házak. Ezeket minden évben búcsú előtt átmeszelték, ezért voltak tiszták, takarosak. Sok házban ott állt még a régi berendezés: színesen festett szekrény, ládák, ágyak hosszú piros függönnyel, fonott betétes székek. Az ágyak minden házban annyira feltornyozottak voltak, hogy nem lehetett felettük átlátni. A konyhában porcelántányérok lógtak színes szalagokon, a falon . A konyha választotta el az „első" szobát - amelyik csak vendégek részére volt használható - a hátsó szobától, amelyik a tényleges lakószoba volt.

Minden reggel végigvonult a disznópásztor a falun kürtjét fújva, hogy a gazdaasszonyok védenceit kihajtsák. 0 a falun kívüli községi legelőn legeltetett. Éjjel éjjeliőr vigyázta a falu nyugalmát. De a parasztok maguk rendet, nyugalmat tartottak, úgy hogy nem volt gond abból Kozmán, hogy az éjjeliőr félvak és süket volt, de másra nem tudták használni. A magas gémeskutak elválaszthatatlanul hozzátartoztak a gágogó libanyájjal a faluképhez, és még egy: a szerencsére sok gyerek, akik a széles utcán játszottak. Gánton alig akadt család, amelyikben kevesebb mint öt-hat volt, de nem volt ritkaság a nyolc-kilenc gyermekes család sem. Szégyen volt gyerektelennek lenni. Ez egy nagyszerű, egészséges tartás volt. Gyakran sajnáltam, hogy nem tudtam festeni. Az emberek tisztán öltöztek, az öregek tetszetős, vidám színű viseletet hordták. Már a kicsik is, akik alig tudtak járni, csinos kalapot és színes puffos szoknyát hordtak, mintha egy Brueghel-képből származnának. A nagyobb leánykák szőke haját feszes copfba fonták és a fej köré tűzték. Ha nem volt elég hosszú, akkor egy befont bársonyszalaggal toldották meg.

Gyakran figyeltem, hogyan készítették elő a lányokat búcsúkor. A kis Franciska teljesen boldogtalan volt, ha édesanyja csak két alsószoknyát adott rá, csak négy-ötnél volt elégedett. A nagyobb nővéreinek is öt alsószoknyájuk volt a nehéz vasárnapi szoknya alatt. Amennyire sietett mindig Kati, olyan sok időt szakított mindig a szoknyáinak mosására és vasalására. Ez nem is volt olyan egyszerű, mert nagy ügyességet és kitartást igényelt, míg a bő szoknyát szép kis redőkbe rakta.

Itt a népviseletet nem kívánom részletezni. Nem ez a célja könyvemnek. Azt azonban minden vasárnap érzékeltem, de különösen nagyobb ünnepekkor: nem hivalkodás vagy üres tetszeni vágyás volt a leányok gondos készülődése, ez egy természetes életöröm kifejeződése, és igazi ünnepi kultúra is volt mögötte.

Amilyen színes és vidám volt a leányok ruhája, olyan sötét és komoly volt a legényeké és férfiaké, de férjes asszonyok is tiszteletteljesnek és ünnepélyesnek hatottak a vasárnapi öltözékükben. Akkor férfiak és asszonyok sötét ünneplő' ruhában ültek a templom padjaiban. Elöl az oltárnál volt az iskolás gyerekek helye, és mögöttük álltak a leányok. Ritka volt közöttük az, aki „úri módra" öltözködött, ahogy a városban látta. Aki ezt tette, azt kinevették, ezért inkább otthon hagyta.

Gesztesen a legtöbb leány néhány évet Pestre ment szolgálni, hogy pénzt keressen. Ezek az évek nyomtalanul teltek el. Csak kevesen maradtak a nagyvárosban. A legtöbb férjhez ment a falujában és parasztasszony lett belőle. Még ha a városhoz is igazodtak, Gesztesen ellenállás nélkül beilleszkedtek a faluközösségbe. Sosem szakították el a falujukkal meglevő élő kapcsolatukat. Farsangkor, lagzikkor és nagyobb ünnepekkor szabadságot kértek, és sokan nyáron félbeszakították a szolgálatukat, és segítettek a betakarításkor (ez gyakran a szülők nyomására és nem a leányok szándéka szerint történt „a fordító").

Ők olyanokat táncoltak ilyen ünnepekkor, amit otthonukban megéltek, nem foxtrottot és one-stepet, mint a szári parasztok, akik ruhájukban és táncaikban a városiakhoz akartak hasonlítani. Olyan erős volt ez az örökség a gesztesiekben, hogy az egyetlen alkalommal sem szakadt meg, a közvetlen nagyvárosi kapcsolat ellenére sem.

Gánton már 50 évvel ezelőtt nagyobb volt a külső befolyás. 1927-ben megnyílt a bauxitbánya, és sok paraszt és parasztfiú dolgozott itt, hogy pénzt keressen. Itt magyar munkásokkal is találkoztak. A falu szélén kialakult egy település, ahol ezek a bányászok éltek. A gántiak egészséges paraszti természete volt hosszú ideig a meghatározó. Még ha a bányában is dolgoztak, szabadidejükben a földet művelték. A paraszti viseletet hordták és ragaszkodtak hagyományaikhoz, amelyek különösen szépen bontakoztak ki ebben a faluban. Már akkor kérdeztem magamtól, meddig marad ez így, mi lesz erősebb, a városi befolyás, vagy a faluközösségben gyökerező régi kötődések.

A második világháború alatt a front három hónapig Gesztes és Kozma között húzódott, míg aztán az oroszok 1945 márciusában végleg áttörtek. Gesztes nem maradt a harcoktól teljesen sértetlen, de ezek a károk nem voltak összességükben túlzottak. Mindenesetre szerencse volt, hogy a gesztesieket nem telepítették ki, otthon maradhattak. Újjáépítették a lerombolt házakat, kijavították és modernizálták a régieket. Az utolsó évtizedekben a szegény kis faluból egy csinos település lett 500 lakossal. A falut rendszeres buszjárat köti össze - naponta több alkalommal - Tatabányával és Oroszlánnyal, ahol a gesztesiek bányászként, sofőrként, munkásként és alkalmazottként dolgoznak üzemekben, vendéglátóhelyeken, hogy biztos megélhetésük legyen.

A régi falukép csak Kozmán maradt fenn, ami múzeumfaluvá vált, amelyet a turisták előszeretettel látogatnak. Azonban Kozmán már nem földművesek laknak, hanem városi embereknek van itt nyaralójuk.

Annak ellenére, hogy Gesztes a lakosainak eredetét tekintve német falu maradt, csak az idősebb emberek beszélnek egymás között németül. A fiatalabbak kiválóan megértik a nyelvet, ennek ellenére magyarul válaszolnak, ami a magyar környezet és szociális fejlődés következménye. Ennek következtében az idősek is arra kényszerülnek, hogy a magyar nyelvből is merítsenek, aminek szoros függvénye az anyanyelv háttérbe szorulása.

A gyerekek az óvodában, az iskolában és a szüleikkel is magyarul beszélnek, a nagyszüleiket már nem is nagyon értik meg, amikor azok a nyelvjárásukon beszélnek velük, és mindezt úgy, hogy az iskolában (az orosz mellett) németet tanulnak másik „idegen nyelv" ként.

A Pallanik nagymama ükunokái a német nyelvvel szemben előtérbe helyezik a magyart, és a gyermekeik ugyan még mindig szeretik a meséket, dl Urberl történetéből csak a dalbetétek szövegeit tudják németül visszaadni A többi részt a nagyanyjuknak magyarul kell előadnia, ha azt szeretné, hogy megértsék.

Régebben a gyerekeknek akaratukon kívül komoly, mély gyökereik voltak a közösségi hagyományok átörökítésében. Egy gazdag, tiszta világ épült fel f gyerekek játékaiban és mondókáiban. Ezzel egyidőben a gyermekjátékokban fennmaradtak egy másik kor hagyományai. A legkedveltebb gyerekjátékok voltak: a „die Winterhex", a „Farbgspiel", amiben egy angyal egy arán) rózsatővel és egy ördög 99 „Krotnhaxen = békalábbal, combbal" játszott i főszerepet, egy másik, a „das Leimatstehlen", aminek itt egy különös folyamata volt, „das Lamplspiel" stb.

Az édesanyjuktól vagy az idősebb testvéreiktől tanulták a kisgyereke játékokat. A nagyobb gyerekek megfogták a kicsi gyerekek kezét, akik menni is alig tudtak, és játszottak velük. Eközben összekötötték a kellemeset a hasznossal. Mivel jól érezték magukat, és eleget tettek azon feladatuknak is, hogy vigyázzanak a kis-öcsikéjükre vagy húgocskájukra. Már 5 évesen is körültekintő dadusoknak bizonyultak. Az Erzsi és a Miadi fáradhatatlanul énekelték az ő dalukat:

„Ringa, ringa, reia.

San ma unser dreia.

Sitz ma unterm Hollerbam,

ess ma Brot und Müllirahm.

Kummt die Frau in Garten,

tut die Pischerl (Küken) warten,

kummt der alte Zwiefelmann,

jaukt die Pischerl all davon.

Husch, husch, husch. „

Lizi segít-1939

A kis Náni kezét fogták, aki még imbolyogva állt a két húsos lábacskáján. Aki szintén buzgón ismételte az ő: „schu, schu, schu"-j;ít, viszont míg a többi gyerek közben leguggolt, ő inkább azt favorizálta, hogy megáll. Ugyanis egyszer megpróbálta, és közben szerencsétlenül orra esett. Ettől kezdve az eseményeket inkább fentről szemlélte.

További lelki gazdagság mutatkozott meg az átörökített állat- ét növény-nevekben. A gyerekek az iskolában a növények botanikai nevel magyarul tanulják, de minden napjaikban azokat a neveket alkalmazták, amelyei anyjuktól és nagyanyjuktól hallottak: Herrgottsvögerl - katica, Sunnavögerl - lepke, Schneeveigerl - hóvirág, Himmelsschlüssel, Brennende Liab, Judenpfeiferl, Richterbuschen, Marienrosen - dália stb.

A testvérek és a játszótársak vezették be a kisgyerekeket a közösségi» a szülőiméi nagyobb szerepük volt a nagyszülőknek a gazdag nyelvi őröl átadásában. A falu életrendjében a kisgyerekek gondozása és nevelése a nagyszülők feladata volt. Az anyáknak és az apáknak kellett a házakról földekről gondoskodni. Nyáron sokszor annyi munkájuk volt, hogy szinte alig jutott idejük a gyerekeikre.

A nagyszülők, akik a nehéz munkához már idősek és fáradtak voltak, gondoskodtak a kicsikről. Saját gyerekkorukról meséltek nekik, a hagyományaikról és szokásaikról, amelyek akkor jellemzők voltak. Énekeiket éne kelték nekik, meséiket-mondáikat mondták el nekik, mivel ezzel lekötötték a figyelmüket és biztosak voltak, hogy ott maradnak náluk. A nagymamák és az unokák érzéki szeretettel ragaszkodtak egymáshoz. Mindig a Pallanik nagymamára és 32 unokájára kell gondolnom, akiket nagyon bensőséges kapcsolat kötött össze. Lehet, hogy ez volt annak az oka, hogy ilyen fantasztikusan tudott mesélni.

A gyerekek játszótársi közösségéből alakultak ki a zárt lány és fiú baráti közösségek. Ez nem egy külső egység volt, ami az azonos korúakat egy laza köteléke tart össze. A baráti klikk tagjai valóban összetartoztak. A lányok es a fiúk vasárnap találkoztak, a nyári estéken is, ha elvégezték a munkájukat, énekelve vonultak át a falun. Elől a lányok sétáltak, egymásba karolva egy hosszú sorban, mögöttük a fiúk, akik máskor is találkoztak, hogy különböző játékokat és mókákat kiötöljenek. Amikor fel akartam jegyezni egy dalt es ennek ügyében megkérdeztem egy lányt, mindig ezt a választ kaptam: „Egyedül nem megy olyan jól, de ha itt lenne a barátnőm, akkor mi mindent nem énekelnénk önnek."

Különösen a fiúk közössége volt egy szoros kötelék, ahová a fiúnak be kellett magát fizetni. Ekkor vált „legénnyé", ekkor kapta meg azt a jogot, hogy a kocsmában táncoljon. A házasságkötés után léptek ki a lányok es a fiúk a két közösségből. Ekkor felvételt nyertek az asszonyok és a férfiak közösségébe.

A falu élete a közösségből fakadt. Ez volt a lényege és a meghatározója, és ez már a népviseletében is megmutatkozik. A népviselethez való ragaszkodás ugyanis nem jelent mást, mint: „Ragaszkodom a közösséghez, ahonnan felnőttem."

A faluközösség szomszédságra és barátságra osztható. A barátok a szó szoros értelmében a rokonok voltak. Kevés kívülálló volt. A szomszédok általában szorosan összefogtak. A tollfosztásnál a szomszédasszonyok is besegítettek, így mindenkinél hamarabb kész volt a munka. Ha kész voltak a tollfosztással, a háziasszony kávéval és süteménnyel vendégelte meg a szorgos segédeit. A következő' napon mentek a szomszédasszonyhoz, és ott segítettek közösen, amíg ott is kész nem volt a munka.

Azáltal, hogy a munkákat közösen végezték a tollfosztást, a kukoricamorzsolást, a répavágást stb. ez kiváló terepet jelentett az énekléshez és a mesékhez.

Valószínűleg sehol máshol nem mutatkozott meg ilyen szépen és nyíltan az egyén kapcsolódása a közösséghez, mint az egész éves szokásokban és az élet körforgásának nagy ünnepein, mint a keresztelőn, esküvőn és temetésen. És itt most nem rövid átfogó jellemzést szeretnék bemutatni az itteni hagyományokról, ami csak látszólag és a szemantika szemszögéből állná meg a helyét, hanem elmesélem mi is zajlott egy gesztesi esküvőn, ahol én személyesen is vendég voltam.

Ez azon kora tavaszi napok egyike volt, amikor a nap már melegen sütött. Kint az erdőben még hó volt, de a lankákon már nyílt a hóvirág. Az ég mélykék volt. A menyasszony háza előtt együtt álltak a koszorúslányok, nevetgéltek és mindenféléről beszélgettek. Egy fehéreszöldes koszorú virágosán és barátságosan körülölelte a lányok vidám arcát. A hajuk ma különösen gondosan volt megfésülve. Az Erzsinek az anyukája 20 kis vékony copfot font, és tűzte fel koronaként.

Mindegyik lánynak világoskék és rózsaszín szalag volt a koszorújában és egy-egy rozmaringág a kezében. Mindegyik fehér kötényt, fehér harisnyát és fekete cipőt viselt. A szoknyák és a felöltök a legkülönbözőbb sötét színekben csillogtak, telt kék, zöld, piros és lila, a szoknyák pedig csak úgy ringtak, ugyanis mindegyik 4-5-6 keményített alsószoknyát viselt alatta.

Kíváncsian lépett a menyasszony az ajtóba, hogy megérkeztek-e már a legények. A mennyasszony viselete megegyezett a koszorúslányokéval, egy hasonló koszorúról lobogtak a világoskék és rózsaszín szalagok, csak a ruhája volt egy különös, nehéz, értékes anyagból.

És érkeztek már a legények a fekete ünnepi ruhájukban. Rozmaring bokrétájuk volt, amire világoskék és rózsaszín szalagot kötöttek, és a kalapjaikat is világoskék és rózsaszín szalag díszítette.

Amikor már mind együtt voltak, a lányok és a fiúk együtt levonultak a falu másik végébe a vőlegény házához, és csengő muzsikával elhozták a barátjukat. A házak előtt álltak az idősek, akik barátságosan integettek a menetnek, a gyerekek a menet után futottak. Elöl mentek a fiúk. Két koszorúslány közrefogta a vőlegényt és így végződött a legények menete. Mögöttük vonult egy 12 tagú zenekar, ami egy vidám marsot játszott. A lányok zárták a sort.

A menyasszony háza előtt megálltak a lányok és a fiúk. A János, aki ma első vőfély volt és ő vezethette a menyasszonyt, belépett a szobába, ahol a menyasszony és a legközelebbi családtagjai gyülekeztek. Komolyan, önbizalommal telve mondta el a hosszú kikérőt, és mialatt ezeket az öreg szavakat mondta, amelyeket már több generáció óta mondtak a menyasszonyoknak ebben a faluban, az idősek arcán egy mély méltóság volt érzékelhető. Mindenki érezte ennek a pillanatnak a csendes nagyságát. Sírva búcsúzott a menyasszony a szüleitől. A két első vőfély ezután közrefogta és kivezette a szülői házból.

Ismét szigorú beosztása volt a menetnek. Elöl játszottak a zenészek. Közvetlenül utánuk vezették a legények a menyasszonyt. Utánuk sorakoztak a legények és koszorúslánypárok. A fiúk nevettek. Mindegyiknél egy üveg bor volt, amiből a templomhoz vezető úton több kortyot is húztak. Csak ezután következett a vőlegény, akit két koszorúslány kísért, majd a többi férfi. A legvégén jöttek az asszonyok. A templomajtóban a legények lehelyezték a borosüvegeket, és komolyság ült az arcokra. Egy nagy esküvő volt, mivel a szülők így akarták.

A templomi esküvő után a fiatal pár már nem tartozott a lányok és a fiúk közé. A templomból hazavezető úton a vőlegényt már a férfiak vezették, a menyasszonyt a keresztanyák. Felvették őt az asszonyok közösségébe. A hazaúton a menyasszony apja zárta a sort, azt szimbolizálva, hogy nem szeretné, ha az egyik vendég elszökne. Mivel most kezdődött a menyasszony szülőházában az étkezés.

Ott álltak hát mind a ház előtt az udvaron együtt, és jókívánságokkal árasztották el a házastársakat a házasélethez. A lányok gyorsan hazaszaladtak, és az ünnepi sötét öltözékük helyett színes szoknyákat és felsőket öltöttek fel. Mialatt bent a szép szobában az asztalokat terítették, addig a zenészek kinn játszottak. Mindenki táncolt a világos déli napsütésben úgy, hogy a lányoknak csak úgy repültek a színes szoknyáik.

Amint minden kész volt, a vendégeket asztalhoz hívták. Valóban nagy esküvő volt. Több mint száz vendéget hívtak meg. Az asztalok és a padok olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy közöttük nem is igen maradt hely közlekedni. A menyasszony a szegletben ült, ahogy szokás, mellette a jobb vőfély, vele szemben a bal. Mellé sorakoztak a lányok és legények, nők és férfiak. A zenészek sem hiányozhattak. A konyhában állt még egy hosszú asztal a gyerekeknek megterítve.

A vőlegény egy kék, szépen hímzett kötényt kötött fel. A fején volt még mindig a színesen díszített kalap. A kabátot már levette, mivel túl meleg volt neki, és sok dolga volt: Neki kellett minden vendégnek az ételeket kihordani. Szakadatlanul hordta a vőlegény az újabb levesestálakat, amelyeket a szakácsnők hatalmas fazekakból, nagy merőkanalakkal folyamatosan feltöltöttek.

Az étrendet szigorúan megszabták. Mint minden esküvőn ezen ételeket - a tyúkleves, a tormahús, a disznóhús káposztával, a sült savanyú uborkával és sütemény hegyek — szolgálták fel. A borospoharak sosem lehettek üresek. A szakácsnő egy friss, sovány, de masszív asszony, akinek Gesztesen minden esküvőn főznie kellett, már 4 napja szakadatlanul szorgoskodott. 28 tyúkot, 80 kg disznóhús, 13 kg marhahús, liszt, 40kg cukor, 10kg vaj, 500 tojást használt fel. 28 kuglupfot sütött, nem beszélve a 122 nagy vekni kenyérről.

Tehát volt elég munkája a vőlegénynek, ha mindezt mindenki elé kihordta. Viszont csak mosolygott, és türelmesen hordta ki az újabb és újabb tartalékokat. A fogások között a szakácsnőknek, a menyasszony anyjának és a nagymamáknak gyorsan el kellett mosnia a tálakat, nagy kosarakba borítani és eltörölgetni, hogy az étkezés zavartalanul lefolyhasson.

Egy ilyen esküvő előfeltétele, hogy teli legyenek az éléskamrák. Azonban az egész nem olyan szörnyű, mint, ahogy első pillantásra látszik, a vendégek mindegyike hozzájárult a maga részéhez az ünnepi lakománál: tyúkok, tojások, liszt, cukor, de tányérokat és tálakat is kölcsönöztek a mennyasszony szüleinek a barátai a nevezetes napra. A szakácsnő különleges büszkeségei voltak a finom sütemények és torták.

Amikor végül a vendégek a süteményeket fogyasztották, a vőlegény és a szakácsnők is ehettek gyorsan valamit. Sok idő nem maradt, mivel már elkezdődtek a tósztok az ifjú pár egészségére. Az első vőfély egy tányért fogott a kezébe, amin egy pohár bor állt, benne egy rozmaringszállal. Egy köszöntőt mondott.

„Gute Gsundheit in Ehren!

Die Braut und den Bräutigam häb i gern. Vivat!"

Mialatt a zenészek egy tust játszottak, egy pénzdarabot tett a tányérra és továbbadta a szomszédjának. Mindenki mondott egy köszöntőt, olyat, amilyen épp eszébe jutott.

Egy koszorúslány elárulta a titkát:	Egy másik ezt mondta:
„Gute Gsundheit in Ehren!	„Gute Gesundheit!
Mein Junggsell háb i gern.	Die Gestitzer Madl,
Drum häb i ihn gern,	die essen gern a Bradl (Braten),
daß er mei Mann soll werdn. Vivat!"	die trinken gern an Wein,
	drum solln s'heut lustig sein. Vivat!"

Mindenki sorra került és elmondta a köszöntőjét, és a zenészek mindig játszottak egy darabocskát. Amikor végeztek az első (számú) vőfély ajándékokat gyűjtött a mennyasszonynak. Minden barát hozott valamit: egy selyemkendőt, kancsót, étkészletet, egy finom gyereksapkácska és kabátka is volt köztük. Egy sereg ajándék gyűlt össze. Amikor az ifjú pár a szomszéd szobában közelebbről megnézte őket, a vőlegény azt mondta: „Mit gondolsz, Rézi, holnap megismételjük?"

Egyszercsak bebotladozott a szakácsnő az ajtón, úgy, hogy majdnem kivitte az ajtófélfát: „Ó jaj! Ó jaj! Elégettem a lábam!" Majd felállt egy padra és a legnagyobb merőkanalával pénzérméket és kis ajándékokat gyűjtött össze, hogy megkapja a maga részét. A muzsikusok ehhez marsot játszottak.

Az 1. vőfély lépett a vendégek elé és régi kihívó szövegeket mondott fel. Találó ünnepélyes szavakkal háromszor kérdezte a vendégeket, elővezetheti-e az arát. Mikor a vendégek az engedélyt megadták, az arához fordult:

„Tisztelt, szűz ara, már ettél, ittál, jól laktál, így hát lépj elő, először át a padon, másodszor át az asztalon és a vőlegény kalapján, és harmadszor feléd nyújtom jobbomat és elvezetlek 2-3 keresztény tisztes táncba."

A János még be sem fejezte, már nevetett az ara: „ Nem tudok, mivel nincs rajtam cipő!" Mivel a vőfély nem figyelt rá eléggé, a srácok ellopták az egyik cipőjét. Nem tehet semmit. Meg kell bűnhődni e figyelmetlenségért, és a tolvajtól vissza kellett vásárolnia a cipőt 2 pengőért. Csak akkor lépett az ara a padra, majd az asztalra, át a vőlegény kalapján. A János elkísérte a konyhába, mivel máshol nem volt hely, és táncolt vele.

Gyorsan kipakolták az asztalokat és a padokat a szobából. Csak a zenészek asztala maradt állva. A fiatalok alig bírták kivárni, hogy nekik is elkezdődjön a tánc. Végre elérkezett az idő. Táncoltak és énekeltek éjfélig.

Éjfélkor az összes vendég körbe állt a szobában. Az arának mindenkivel menyasszonytáncot kellett táncolnia. A legidősebb apóktól, anyóktól kezdve a legfiatalabb gyerekig, mindenki sorra került. A sorrendet szigorúan a rokonsági fok és a vendég tekintélye határozta meg. Ha valakinek egy tánc nem volt elegendő, a következő mondókát mondta:

„No a Stückl, dáß der Ehstand guat grátet", vagy

„No a Stückl, dáß ma ums Jáhr um die Zeit a Kindstauf hábn".

Utoljára a menyasszony a vőlegénnyel táncolt. Mindenki rájuk rontott, és összecsavart kendőkkel kizavarták őket a szobából. Egy kis idő után visszajött az ara.

Egyszer farsangkor is jártam a Vértesben. Akkor 3 napig táncoltak és énekeltek az emberek. A legszegényebbek is, akik egész évben csak száraz krumplit engedhettek meg maguknak, azok is sütöttek és főztek, és kényelmesen eszegettek és iszogattak. A kocsmában táncoltak a nagyobb lányok és a legények, akik már bevásárolták magukat a közösségbe.

A szomszéd házban kipakoltak egy nagyszobát, és egy saját zenész játszott harmonikán a gyerekeknek. A fiúk és a lányok épp oly ügyesek voltak, mint a nagyok. Pihe könnyedséggel és hallatlan ügyességgel táncoltak. Csak a legkisebbek perdültek úgy, ahogy bírtak. Annyira beleélték magukat az egészbe, hogy a piros pofikájuk csak úgy izzott.

A fal mentén ültek az anyák a legkisebbekkel az ölükben, akik még nem tudtak egyedül menni. Büszkén figyelték a gyerekeiket, és a 4 - 5 éveseket kitolták a tánctérre ezekkel a biztató szavakkal: „Menj csak! Majd megtanulod!" Órákig el tudták őket nézni, még akkor is, amikor karjukban a csecsemők már el is aludtak.

Farsangkedden a nap olyan melegen és szépen sütött, hogy a gyerekek zenésze az udvarban játszott. Színes, szívet melengető képet mutatott, a gyerekek a világító piros, kék és zöld szoknyácskáikban, forró arcukkal és csillogó szemeikkel perdültek-fordultak.

Tehát ez volt az a környezet, ahonnan a nagymama származott: egy világ, ahol az embereknek nehezen kellett dolgozniuk, de közben nem elfelejtve az ünnepek ünneplését, ahol az egyént formálta és meghatározta a faluközösség.

A Nagymama mindennapja nem különbözött a falu többi lakójáétól, és mégis különleges szerepet töltött be: született tehetsége volt a meséléshez. Mindenki tudta a faluban a mondókákat és rímeket, a játékokat és a táncokat. Ismerték a szokásokat az ünnepeken, az év és az élet körforgásának hagyományait. A legtöbben együtt tudták énekelni a helyi dalokat. Sokan meséltek rövid, vidám történeteket vagy szellemtörténeteket, amelyek állítólag valóban megtörténtek.

A faluban azonban csak kevés ember volt arra képes, hogy hosszasan, művészien, kiegyensúlyozottan meséljen. Meséket mesélni nem is olyan egyszerű, még azokban a falvakban sem, ahol a hagyományátadás tökéletesen működik Nehéz olyan embereket találni, akik nem zavarosan és összefüggően tudnak beszélni. A többiek részleteket ismernek, de nem képesek belőlük egy összefüggő történetet összerakni. Régebben is így volt ez az összejöveteleken, ahol a többiek csak hallgattak, és a mesélést azokra hagyták, akiknek ehhez született tehetségük volt. Természetesen annál jobb mesélők lettek, minél tovább ápolták ezen tehetségüket, hiszen a tehetséghez gyakorlásnak is kell párosulnia. Mit számít az, ha valaki jól tud mesélni, ha nem talál senkit, akinek elmondhatja? Azáltal, hogy egy mesélő jól mesélt - mindig újra felkérték -, vált valaki a mesélés mesterévé.

A Pallanik nagymama volt egy ilyen elhivatott mesélő a népből. A meséiben nincs se túl sok, se túl kevés valamiből. A meséi teljes egészek. Mesélés közben nem húzta a történetet úgy, mint mások, akikről tudjuk, hogy az elbeszélést nem tanulta iskolában. A kifejezéseit nem tanulta könyvekből.

Tudott írni és olvasni, de ez jelentéktelen volt a szellemi fejlettségét tekintve. Könyvekből, amelyeket később kézhez kapott, nem sokat jegyzett meg. El nem ágyazódott az emlékezetében. Mindegyik meséjét kisiskolás korában hallotta, és nem felejtett el belőlük egyetlen szót sem. Egyetlen mesét sem olvasott el, mindegyik a szó, hagyomány útján terjedt. Eredetileg nem is tudta, hogy vannak írott, nyomtatott mesék. Nagy meglepetés volt neki, amikor az egyik szomszédasszony a városból egy nyomtatott könyvet hozott haza a Grimm testvérektől, és tollfosztás közben felolvasott belőle, ebben meglátták Hófehérke és Hamupipőke történetét, amit ő is mesélt. A nagymama történetei nem könyvekből voltak. Az apukája és az anyukája mesélték neki, mikor még kisgyerek volt. A szülei is ismert mesélők voltak, és mindkettőnek megvoltak a saját történetei. Az anyukája ráhagyta a meséket, amiket a szüleitől ismert, az apukája azokat, amiket a nagyapjától tanult. Tovább nem tudtam visszavezetni a meséket, de egy biztos: sem a Pallanik nagymama, sem a szülei nem olvasták a meséket, és a meséik a néphagyományból valók, és szájról-szájra terjedtek. Tanulunk még valamit, hogy mi is 100 év egy mese életében? Csak 2 ember szükséges, hogy ebben az időintervallumban életben tartsák, mivel kb. 50 éve annak, amikor a Pallanik nagymama a történeteket magába zárta, és örökre elraktározta. A szülei ekkor már nem voltak fiatalok, és ők is gyerekként hallották ezeket. Ettől a 100 évtől nem romlott meg a minősége és nem is lett szétszórt. Ellenkezőleg, világosak és teljesek maradtak, annak ellenére, hogy a Pallanik nagymama és a szülei semmilyen könyvet nem használtak támaszul.

A Pallanik nagymama szülői házában csak egy könyv volt. Nagyon csalódott voltam, attól féltem, hogy ez a könyvecske mégiscsak egy mesekönyv. Viszont, amikor a kezemben tartottam - a nagymama a szüleitől örökölte -, fellélegeztem. A könyvecske egy tekintélyes, 20 cm vastag, nehéz könyv volt. „Caspatri Erhards christliches Handbuch oder das Grosse Leben Christi" és egy pár sor barokkos díszítésű alcím álltak a megsárgult köteten. Végül ez állt: „Az igen mélyen tisztelt, igen nagy méltóságú és legyőzhetetlen herzegnek és Carolo úrnak, aki a 6. ki ezen nevet viseli felajánlva."

A dátum 1740.

Tehát ez volt az egyetlen, de igen tisztelt és becsben tartott könyv a Pallanik nagymama szülőházában. Átlapoztam. Azonban be kell vallanom, hogy ebben a zavaros barokk formákban csak nehezen ismertem ki magam. A Pallanik nagymamának és az édesanyjának azonban, úgy lehet mondani, volt egy ún. 6. érzéke, pontosan azokat az egyszerű, szinte jelentéktelen bibliai összefüggéseket megtalálni, amelyek a saját mitikus elbeszéléseihez a legközelebb álltak.

Az édesanyja fel szokott olvasni egy részletet a könyvből, mivel a gyerekeknek ez körülményes, ezt a régies és magasztos beszédet nem értették, utána egyszerű szavakkal elmesélte, hogy valójában miről szólt: Szent Magdolnáról, aki egy hegyben lakott, Mária és József szállás kereséséről és meneküléséről.

A Pallanik nagymama a „szent könyvecskét" értékes kincsként őrizte, és ebből is mesélt tollfosztás közben. „Ez több, mint az Evangélium" - mondta a szomszéd asszony, amikor hallgatta. Ezen szent történetek szereplői is húsvér emberré váltak, de a könyv nyelvezete megmutatkozott az elbeszélésekben. Minden kétséget kizárva művészileg jobban sikerültek neki a mesék.

A Pallanik nagymama házában a mesélés egy kellemes mindennapi esemény volt. A hosszú téli estéken az édesanya elővette a rokkáját. Zoknit kötött a nyolc gyerekből az egyiknek, megvarrt egy elszakadt szoknyácskát. Közben mesélt. A gyerekek egész közel húzódtak a székeikkel az édesanyjukhoz, nehogy egy szóról is lemaradjanak. Az édesapjuk elnyújtózva feküdt a kályha mellett és pipázott. Fiatalok és idősek jöttek a szomszédból, akik szintén ott akartak lenni a mesélésnél.

A gyerekek könyörögtek: „Anyu, mesélj valamit!". Mindig egy bizonyos történetet mesélt. Az édesanya nagyon sok történetet ismert, de a legjobb mégis az volt, ha egy olyat mondott el, amit már pontosan ismertek. Amikor véget ért, a gyerekek még egyáltalán nem voltak elégedettek. „Még egyet, mesélj még egyet!" Az anya azonban már nemigen akart.

Ekkor leváltotta az apa, és ő mesélt tovább. A pipája még mindig a szája sarkában volt, de már felült és inkább eljátszotta a meséit, mint elbeszélte. Mindenki figyelte, és vele együtt nevetett, mivel mindenkit „megfertőzött" a vidámságával.

Különösen szép volt a tollfosztás a Pallanik nagymama házában. Ott mindenki segíteni akart, ha ilyen szép meséket hallgathatott. A kis Erzsi volt a legbuzgóbb hallgatósága, minden egyes szót megjegyzett, amit akkor hallott, és az unokái nagyon hálásak voltak neki.

Nyáron sok földműves ment aratómunkásnak a közelebbi és távolabbi uradalmi nagy földbirtokokra. Mivel a földek több kilométerre voltak, sokszor több hétig is elmaradtak, és ott igazi cigányéletet éltek. Nagy sátrakat építettek maguknak éjszakára. Nappal pedig jól meg kellett fogniuk a dolog végét. Azután este egy nagy fazékban készítették el az ennivalójukat.

Amikor az Erzsike elég erős volt, hogy ő is dolgozhasson - még gyerek volt, de nála korán kezdődött a kemény munka -, ó' is mindig elment. Általában ő volt a legfiatalabb, általában jó munkabíró nők és férfiak voltak. Az édesapja is mindig ott volt. Erzsi mindig nagyon várta az estét. Ekkor mind együtt ültek a ropogó tűz mellett, énekeltek és meséltek. Sötét lett, kigyúltak a csillagok. Csendben pattogott a tűz. Egy kemény munkanap ért véget. Az édesapjának meséket kellett mesélni, és mindenki feszülten figyelt. Nemcsak ő mesélt, hanem gyakran velük volt még egy idős ember, aki úgy tudott mesélni, hogy nem fáradt el közben, és késő estig együtt maradtak annak ellenére, hogy másnap reggel már korán kezdődött a munka. Jó pár mesét fülelt el a Pallanik nagymama egy nyári éjszakán a tábortűz mellett.

Minden történetet, amit a nagymama gyerekkorában hallott, megtartott a fejében, és a sok szenvedés és szükség ellenére nem felejtett el. Mind elmesélte a gyerekeinek és az unokáinak, ezért egy bizonyos stílust alakított ki. Egy mesét kétszer jegyeztem le - az 1. és a 2. verzió lejegyzése között fél év különbség volt. Ennek ellenére a két változat majdnem szóról szóra egyezett. Egész mondatok maradtak azonosak. A nagymama mesélt a kukoricamorzsolásnál és a tollfosztásnál. Nem szégyellt sok ember előtt mesélni, mivel tudta, hogy ért hozzá. Viszont túl szerény volt ahhoz, hogy ilyen nagy tömegben jól érezze magát. Legszívesebben a gyerekeit és az unokáit tudta maga körül.

A lányai a mesélési tehetségüket tőle örökölték. Úgy meséltek, amilyen személyiségük volt, a Kati lágyan és nyugodtan, az Erzsi élénkebben és vidámabban. Mindketten ismertek minden egyes történetet és mindegyiket hibátlanul adták vissza

1967-ben Prof. Künzing a Pallanik nagymama Erzsi lányával készített felvételeket, akit nem érintett a háború utáni kitelepítés, és az otthonában maradhatott Gesztesen. Az ő sorsát is teljesen megváltoztatta a háború: egy nappal, miután bevonult a férje, meghalt a 16 hónapos fia, és rá 3 hónapra elesett a férje Horvátországban. A háború nem kímélte Gesztest sem. A háború utolsó éveiben súlyos harcok folytak arrafelé, úgyhogy a házat, ahol a Pallanik nagymama lakott, le kellett bontani. A nagymama ezt már nem érte meg, mert 1942-ben meghalt. A nagypapa megjárta a háborút és 1954-ben halt meg. A fiuk, akinél laktak, az egyik szomszédos faluba költözött. Lassan helyrehozták a háborús károkat, és egy új házat építettek. Az Erzsi ismét férjhez ment egy gesztesihez, akinek a neve Laub volt, ami a faluban egy igen gyakori név. Róla 1967-ben Prof Künzig a gesztesi látogatása során számos hangfelvételt készített, és a „Schwaenke aus mündliche Überlife-rung" című 3. hanglemez borítóját a Laub Erzsébet fotója díszíti, ami tehetséges mesemondóként mutatja be: vidámságot áraszt magából, élénkek mozdulatai és a mimikája, amelyekkel az édesapjára emlékeztet, a Pallanik nagypapára, aki oly kiválóan tudott mesélni. Sajnos, 1981 - ben meghalt, és a testvére a Kati sem él már.

A nagymama nagyobbacska unokái is egész jól mesélnek már. Urberl meséjét 1938-ban az akkor 5 éves Miadi előadásában vettem fel. Még hallom a finom, vékony kis hangját, és látom a kis csöppséget magam előtt, amint szégyenlősen belekezdett, de azután a nagymama biztató mosolyára egyre bátrabban és végül merészen és feltűnően jól végigmondta a kis történetét. Először elrejtette a kis fejét a nagymama köténye alatt, azonban utána kikukucskált és bátran odaállt, még mindig egy kissé a nagymamához dőlve. Ekkor erős volt bennem a kísértés, hogy eltegyem a noteszem és a ceruzám, és csak figyeljem az eseményeket, de végül győzött a tudományos becsvágyam és leírtam a Kicsi elbeszélését.

Szabálynak mondható: A mesék néhány tehetséges mesélő családban lettek továbbörökítve. Még nem találkoztam olyan nagy tehetségű mesélővel, aki a meséket nem a családi hagyományokból merítette volna. A Pallanik nagymama családjában 6 generációt tekinthetünk át, amelyek mindegyike kiválóan tudott mesélni. A meséket a kicsik nem kedvelik kevésbé az ük-nagyszülőknél. Az, hogy a gyerekek továbbadják a meséket, vagy sem, ez a külső körülményektől függ. Ha nincs rá lehetőségük, hogy az elbeszéléseiket átadják, akkor a kincs, amelyet átörökíthetnének, feledésbe merül. Azonban ha megfelelő hallgatóságra találnak, akkor azzal a szeretettel ragaszkodnak majd a mesékhez, mint azok, akik rájuk hagyták őket.

Mindig arra a megállapodásra jutok, és más gyűjtök is erre a következtetésre jutottak, hogy az asszonyok a családjuk körében mesélnek a legszívesebben. A férfiak jól érzik magukat a nagy hallgatóság körében. Minél több szomszéd van együtt, annál szívesebben mesélnek, és az idős Schäffer bácsi Kozmáról egy óra gyalogutat is megtett Gesztesre, hogy megfelelő hallgatóságot találjon. Tudta, hogy Gesztesen két, a mesét kedvelő rokonlélek van.

Az egyiküket 50 évvel ezelőtt ismertem meg, de sajnos az idő nem járt el felette sem nyomtalanul. Már majdnem teljesen süket volt, de a mesélést nem tudta abbahagyni. A gyerekeknek és a szomszédoknak sajátságos módszereik voltak arra, hogy megértessék vele, mit is szeretnének valójában tőle hallani. Az ujjaikkal mutatták meg neki, milyen hosszú legyen a darab, amit hallani szeretnének. Egy egész ujj egy egész órás mesét jelentett, a kisujj legfelső része csak egy kis vicces darabot.

Egyszer magam is tanúja voltam, amikor az öreg mesélt. Elmondtuk neki, hogy egy hosszú mesét szeretnénk hallani. Először érdektelenül, magába roskadva ült csak ott, mintha nem is hallott volna minket. Már majdnem feladtuk, akkor elkezdett mesélni. Furán, üresen szólt a megtört hangja a szobában. Egy kisgyerek elkezdett sírni. Ő azonban nem hallotta. Lassan és egyhangúan mesélte végig a történetét. Egykor nagyon jó mesélő' volt, de most már feledékeny és szétszórt. Az emlékezete sem volt már a régi, így több mindent összekevert.

A Pallanik nagypapát jogosan ajánlották számunkra, mint kiváló elbeszélőt. Nem véletlenül jutott el a híre a szomszéd faluba. A faluban még ismertebb volt mesélőként, mint a nagymama, mivel többször mesélt nagyközönség előtt. Nem annyira a mesék voltak az erősségei. Más beállítottságú volt, mint a nagymama. A Mama egy igazi mesemondó volt, egy hű ápolója a hagyományoknak, aki felelősséget érzett az anyagáért, és hűséges volt hozzá, és újat sem akart hozzátenni. Az hibás lenne! A mesék sérthetetlenek voltak, amelyeket nem lehetett megváltoztatni.

Egy mesére már nem tökéletesen emlékezett. Az Erzsi néni elmondta, hogy egyszer az édesanyjától hallotta. Magam is több érdekes formáját hallottam ennek a mesének a Vértesben, és valószínűleg a nagymama is hallhatta így. Azonban nem vette bele a gyűjteményébe, és nem lehetett semmivel rávenni, hogy azokat a részleteket, amelyeket gyerekkorában hallott, azokat elmondja. Mindegyik mesélő, akit megismertem, tökéletesen hűséges volt a történeteihez. Előfordult, hogy némelyik részletet jobban taglalta, mint általában, ha a hallgatói különösen figyelmesen követték. Egyikük sem mert egy fontos tényt megváltoztatni, vagy ne is mondjuk, valamit hozzá költeni.

Ez addig terjedt, hogy néhány fordulatot szó szerint átvettek, holott értelmezni nem tudták, mivel számukra semmilyen jelentéssel nem bírt.

A nagypapa egészen más volt. A repertoárjában volt egypár eltérés, mivel egy sajátságos beszédtaktikát alakított ki magának, mivel tudatában volt annak, hogy így mélyebb hatást tud a hallgatóságra gyakorolni. Mindig újabb és újabb csavaros ötletek voltak a tarsolyában. Pl.: ezt mondta: „ Igen, igen, mikor kisfiú voltam - már nadrágot hordtam, de a nagyapámon még szoknya volt -, akkor elmentünk az erdőbe hóvirágot szedni. „De Nagypapa!" - mondta Erzsi -, „hogy lehet az, hogy magán már nadrág volt és a nagypapája még olyan kicsi volt?" Ekkor hamiskás mosoly futott át a Nagypapa egész arcán, olyan vidám hamiskás kisfiús mosolya volt.

Egész történeteket talált ki. Egy igen szép két nyusziról szól, akikkel egy zsák lisztet vitt a malomba. A lányai nemcsak az édesanyjuk meséit jegyezték meg, hanem az édesapjuk nyuszis történeteit is, és évtizedekkel később az egyik Hessenben, a másik Gesztesen elmesélték Prof. Künzignek.

A Nagymama és a Nagypapa személyesítették meg a népi elbeszélés két fajtáját: A Nagymama volt a hűséges, a hagyományok átadásához ragaszkodó mesemondó. A Nagypapa pedig egy művész az egyszerű népből. 0 a motívumok felett állt, egyet-egyet kiragadott, és szabadon alakította kedve szerint. Ügy mesélt, ahogy épp eszébe jutott, nem ahogy örökölte. Csak a tréfás elbeszéléseknél maradt meg nagyjából a régi népi hagyományoknál.

Talán megengedik, hogy egy részt idézzek a Nagymama leveléből, ami megmutatja, hogyan gondolkozott. A nehézkes németjével írt:

„Ameddig élünk, nem fogjuk elfelejteni a számtalan boldog órát, amit többször Önnel töltöttünk, annyira kedves és barátságos volt hozzánk, olyan jól éreztük magunkat, nem is tudjuk elfelejteni, a kis Miadink is mindennap érdeklődik, Mikor jön a Néni, Jöjjön! Ha megkérdezik, mit fogsz mondani, azt mondja: »Isten hozta!«, azt mondja, »jöjjön vissza és maradjon itt, ne menjen el«. Nem múlik el egy nap talán egyetlen óra sem, hogy ne beszélnénk Önről. A gyerekek nem tudják elfelejteni. Sajnálom, hogy beteg voltam, így nem lehetnek az emberek vidámak. Annyira örülünk, hogy egy ilyen fiatal kisasszony foglalkozik olyan idős és törékeny emberekkel, mint mi, és a Nagypapa azt mondta, hogyha még egyszer kisfiú lesz, akkor egy 4-es nyuszifogattal elmegy Önhöz és meglátogatja..."

Ilyen volt a Nagymama, ilyen szerény és hálás minden szóért, ilyen szívélyes és egyszerű. A saját szavaimmal nem tudnék többet mondani, mint ez a levél. A Pallanik nagymama egy volt a sok közül. Ilyenek voltak mind a mesemondók a népből. Olyan emberek voltak, akik az élet közepén álltak, és semmilyen munka nem volt nekik nehéz. Ok nem álmodozók voltak, akik a fellegekben jártak és máshoz nem konyítottak. Nem voltak szószátyárok, nem akartak mindenáron a középpontban állni és másoknak bohóckodni. Csendesek, vidámak voltak és a tettek emberei, akiknek az volt az elhivatottságuk, hogy a meséket átörökítsék az évszázadokon át.

A Pallanik nagymama egyetlen kísértetmesét sem mesélt. A faluban többektől hallottam boszorkányokról, meg más kísérteties dolgokról, melyeknek pontos helyük is volt, de a Nagymama nem beszélt róluk, biztosan hallott már róluk, de nem hitt bennük. A rémület világa teljesen idegen volt tőle.

Nem félt az esti harangszó után kint lenni. Késő este is átkelt az erdőn, ha szükséges volt. Az ő meséiben egy teljesen más világ volt, mint a kísértettörténeteké. Az Erős János még az ördöggel is megküzd, nem könyörög neki kegyelemért.

Ebben a gyűjteményben nincs meg az összes történet, amit a Pallanik nagymamától hallottam és feljegyeztem. Az ő meséi között is vannak olyanok, amelyek fordulataiban és stílusukban gyengék, de nem azok, amelyeket a szüleitől hallott, hanem amit nem otthonról hozott.

Az „ Erős János" című mese nyomtatásában hiányzik a skatulyaszerű vég a királykisasszonyról, akit nem lehetett megnevettetni. Ez egy igen kedvelt elbeszélés a Vértesben, hogy a buta János hogyan nyeri meg a királykisasszony kezét. Ezt a vicces meserészletet azért hagytam ki, mert a mesében nincs különösebb szerepe, és kissé trágár részletei visszataszítóan hathatnának. A jelenlévő királyfik és hercegek figyelmesen hallgatják a paraszt vicceit, a régebbi esküvőkön szokás volt meséket és elbeszéléseket előadni.

Az esküvők megjelenítése, amelyek számos mese vidám kicsengései, egyenesen az életből merítették őket minden részletükkel, az ünnepi lakoma, a poharköszöntők és a táncok. Mesék maguk, úgy tűnnek, mintha itt születtek volna a Vértesben, Magyarországon, ilyen életszerűen és látványosan mutatják be ezt a kis világot, ahol a Pallanik nagymama otthon volt.

Úgy találjuk a környezetet, ahogy 50 évvel ezelőtt volt: az egymás mellé sorakozó tiszta házakat az udvaraikkal és a gangjaikkal a falu utcái mentén, ahol a gyerekek játszanak, a földeket, ahol a földműves elvégzi a munkáját, a szőlőket, ahol a bort saját fogyasztásra érlelik, a pinceutcákat a présházaikkal, ahol a bor mellett a húsokat is tárolják, a „bolt", a kicsi kereskedő boltocska, ahol azt szerezhetik be, amit nem tudnak megtermelni, a községháza és a napszámosok házacskái a faluhatárában, a közös legelő, ahová a falu összes disznaját kiterelték, a nagy kiterjedésű erdők és már idegenként egy fantasztikus ház 12 szobával, és kastélyok, ahol minden királykisasszonynak saját hálószobája van.

A mesék hőseiben felismerhetők karakterek a Nagymama közvetlen környezetéből: a kistelkes parasztok és napszámosok gyerekei, akik már egész fiatalon munkát keresnek, mert az atyai házban nyomor és elégedetlenség uralkodik, a földművesek, akik a földjeiken dolgoznak, az iparos legények, akik a világban vándorolnak és tapasztalatokat gyűjtenek, mielőtt valahol letelepednének. A favágók, akik az erdőben keresik meg a kenyerüket, a vadászok, akik az uradalmi birtokokon a falu lakóinak a tűzifát kiosztják, a kereskedők, akiknek a szomszédos piacokra kell utazni, hogy ellássák magukat azokkal a dolgokkal, amelyek az üzletükhöz szükségesek, a kocsmárosok és kisbírók, akik a híreket kidobolják, és a legszegényebbek és jogtalanok a falu lakosai közül, a kondások és a lányok, akik a baromfira vigyáznak.

Ha közelebbről megnézzük a mesékben szereplő királyokat és grófokat, tudatunkba ötlik, hogy mennyire kevés közük van az abszolutisztikus monarchiák uralkodóihoz és a hatalmas birodalmakhoz. A legjobb esetben is ezek a hercegek csak gazdag parasztok, kertészekkel és szakácsokkal, mint alattvalók, és a birodalmuk határa nem haladja meg egy falu határát. A királyok új kondást alkalmaznak és kertészlegényt, de ha kastélyban is laknak, akkor sem említenek meg körülöttük minisztereket vagy udvarnépet, hanem mindenről maguk gondoskodnak.

Végül megállapíthatjuk, hogy minden társadalmi különbséget eltöröltek, mindenki lehet király, ha elég szorgos és képes nehéz feladatokat megoldani.

Különösen Magyarországon igen látványosak voltak a társadalmi különbségek. A mesékben azonban a földművesek igen is egyenértékűek az uralkodókkal. Semmi esetre sem alárendeltek, hanem tudatákban vannak méltóságuknak, amikor a király elé állnak. Még a legszerényebb környezetből származó mesehősök sem feledkeznek meg kis falujukról, és szociális felemelkedésük után visszatérnek oda szüleikhez, hogy megköszönjenek nekik mindent, és nekik is biztosítsák a gondtalan jólétet. Milyen szeretetteljes gondolat! Különös alapossággal mutatja be a Pallanik nagymama ezeket a jeleneteket a szülőkkel és a barátokkal. Amikor az Erős János az esküvőjét tartja a királykisasszonnyal nem felejtkezik meg szüleiről, barátairól és a többiekről a falujában, és meghívja őket. „Nem szégyellte őket, hanem büszke volt rájuk."