Bevezető
1994 tavaszán a gesztesi képviselő-testület nagy igyekezettel készült német nemzetiségű őseink betelepülésének 250. évfordulójára. Szerveztük a programokat, kerestük az eszközöket, amivel az ünnep színvonalát emelhetnénk, és emlékezetessé tehetnénk a falu lakói számára. Ekkor keresett fel engem, mint polgármestert egy úr, Rabazzi Stepancsics Gusztáv a hivatalban. Elmondta, hogy rövid időn belül megjelenhet egy rövid kiadvány Várgesztesről egy sorozat keretében. A megjelentetéshez a falu anyagi hozzájárulására is szükség lenne. A kiadvány éppen kapóra jött számunkra, és „Várgesztes. Vár és falu" címmel, mely el is készült az évfordulóra. A beszélgetés során megemlítettem, hogy jó lenne egy összefoglaló könyv, amely tartalmazná azt az örökséget, amit őseinktől kaptunk: a történetünket, hagyományainkat, német nyelvjárásunkat, mindazt, amitől mi, gesztesiek, gesztesiek vagyunk. Néhány mondat után már eldöntöttük, hogy ez a könyv elkészül.
A munka kezdetén úgy tűnt, nagyon kevés anyag maradt fenn. Aztán egyre bizakodóbbak lettünk. A nyelvjárásunkról hozzáértőbb nem írhatott tanulmányt Hutterer professzornál. Weisz János lelkésznek 1969-ben a faluról, a templomról írt kézirata felbecsülhetetlen érték a falu számára. Egy fejezete teljes egészében szerepel könyvünkben, ill. más részeit felhasználtuk további fejezetek forrásaként.
A történeti anyagokat kiegészítettem, olyan adatokkal, imádságokkal, himnuszokkal, énekekkel, melyek ismeretére egy gesztesinek szüksége lehet, de együtt nem találhatóak meg.
Van fejezet, amely az emberi élet múlandósága miatt örökre elveszett volna a falu számára, ha nincs ez a könyv. Vannak adatok, amelyeket a szerző az anyaggyűjtés során talált meg és talán soha nem kerül elő, ha egy ilyen célirányos kutatás nem folyik.
Mondhatjuk, szerencsénk volt, hogy ilyen neves szerzők munkái is lehetnek a könyvben. Az írásokból kitűnik, hogy mélyebb, emberi oka van annak, hogy a szerzők velünk, a mi ügyünkkel foglalkoztak, kötődnek hozzánk: ez barátság, szeretet, együttérzés, rokonsági kötelék.
Előfordul, hogy azonos eseményre az egyik ember egy kicsit másképpen emlékezik, mint a másik, ami természetes. Minden egyes ember (adatközlő) úgy meséli el a történetet, ahogyan ő maga élte meg.
Egy barátommal megpróbáltuk összegezni, hogy a falu épületei közül menynyi épült a II. világháború előtt, és mennyi utána. Kiderült, hogy a templomon és az akkor még romos váron kívül alig tíz ház, ami régről megmaradt. Ez nincs öt százaléka a jelenlegi épületeknek, és azt jelenti, hogy a háború utáni két generáció építette fel a mostani falut. Az ő életük munkájának eredménye, hogy most ilyen szép. Az új házak már jobb anyagból épültek, és remélhetőleg több generációt szolgálnak ki a jövőben. Ennek az
lehet a következménye, hogy gyermekeink és unokáink életük nagy részét már nem a házépítésnek kell szentelniük, ennyivel könnyebb lehet az életük.
Ha a falu a háború után épült fel szinte teljesen, akkor kérdezhetjük, milyen örökséget kaptunk? Erre a kérdésre talán választ ad ez a könyv. E nélkül az örökség nélkül Gesztes nem lenne közösség, nem lenne több egy pusztánál. Ápolnunk kell ezt az örökséget, hogy utódainknak továbbadhassuk.
A könyvből kiderül, hogy nem itt dőlnek el a háborúk, sem a világ sorsa. Itt csak elszenvedjük a döntések következményeit.
Az 1950-es évekig Gesztesen az emberek egymással gyakorlatilag csak „svábul" (a helyi német nyelvjárást) beszéltek, kiegészítve az élet hozta magyar szavakkal. Egy pillanatra álljunk meg és képzeljük el magunkban ezt a világot, ami nem olyan régen volt. Az 1960-as évek elején történt: egy 4-5 éves gesztesi fiúcska kórházba került, az orvos és az ápolók nem értették, mi fáj neki, mit kér, mert csak svábul beszélt. Volt fiatal, aki középiskolába került - ott magyar nyelvű volt az oktatás - és alig értette ,mit tanul. Megtanulta a leckét, mint egy verset, felmondta, de csak nagy általánosságban volt fogalma a tanultakról.
Az 1950-es években született gyerekek otthon svábul beszéltek, de a környezetben egyre többen beszéltek magyarul. A rádió magyarul mondta a híreket, az iskolában magyarul beszéltünk, tanultunk. Egyre gyakrabban jöttek a faluba magyar anyanyelvű családok, sofőrök, favágók, akikkel magyarul beszéltünk. A szülők a környező városokba találtak munkát, ott szintén magyarul beszéltek. így az 1960-as évek végére a gyerekeknél a magyar nyelv használata már túlsúlyba került. Hozzájárult a gyors váltáshoz a II. világháború utáni hivatalos németellenes hangulatkeltés is. Tatabányán, az utcán féltek svábul hangosan beszélgetni, mert könnyen a „büdös sváb" jelzővel illették őket.
A magyar nyelv használatára azonban nem politikai döntés, hanem a megváltozott életkörülmények, életvitel vitte rá a gesztesieket. Az átállásnak vannak azonban - sok egyéb dolog mellett - a családokon belüli intimebb következményei is. A gyerekeket kicsi korukban svábul dédelgették, szeretgették, altatgatták versikékkel, mondókákkal. Mikor ők felnőttek, ők már nem beszéltek svábul, érteni ugyan értették. A megszületett kisbabájuknak már magyar nyelven dúdolgattak, énekeltek, magyarul becézgették. A nyelvismeretük ilyen téren azonban nem volt, nem lehetett eléggé széles. Több generációnak kell eltelnie ahhoz, hogy ez kialakuljon egy családban.
Tudjuk, ennek így kell történnie, mégis szomorúak vagyunk, hogy valami elveszett, valami szép dolog, a nyelvünk, amelyen édesanyánk tanítgatott, édesapánk megmutatta a világot, nagymamánk vígasztalt, nagypapánk mesélt a régi időkről.
Remélem, egy kis segítséget ad ez a könyv ahhoz, hogy valamit mégis megőrizzünk belőle. Amikor olvasgatjuk, gondoljunk erre is, mert „nem csak kenyéren és vízen él az ember..."
Erősítsen minden gesztesit, hogy tanuljon meg valamilyen szinten németül - nemcsak azért, mert az segít könnyebben boldogulni a mindennapokban - hanem azért is, mert ezzel tartozunk az elődeinknek, a közösségnek, önmagunknak.
Köszönöm mindenekelőtt Rabazzi Stepancsics Gusztáv szerzői és szerkesztői munkáját. Jórészt neki köszönhető, hogy a könyv megjelenhetett. Köszönöm a szerzők és a fordítók: Hutterené Pogány Irene, Hartdégen Bernadett és ifj. Hartdégen Sándor munkáját, valamint Pillmann Angéla és Wohl Károlyné Erika segítségét a technikai előkészítésben.
A könyv anyagának döntő része 2002-re készült el. Végleges formába önteni 2008 végére sikerült. A gesztesieknek szántuk, hogy ismerjék a közösség múltját, el tudják helyezni magukat a környezetükben. Tudják, honnan indultak az elődeik és el tudják dönteni, merre haladjanak. Ezen ismereteik alapján dönthessenek a falu, a közösség jövőjét érintő dolgokban. Vegyék kezükbe a sorsuk irányítását maguk, és ne másoktól hagyják azt meghatározni.
Jó szívvel ajánlom a könyvet Gesztes minden barátjának.
Várgesztes / Gestitz, 2008. december 24.
Hartdégen Sándor
Einleitung
Im Frühjahr 1994 bereite sich der gestitzer Abgeordnetenrat mit großem Eifer, auf das 250 Jährige Jubiläum der Einsiedlung unserer Ahnen vor. Wir organisierten die Programme, suchten die Mittel mit denen wir das Niveau der Feier steigern und somit es den Einwohnern unvergesslich machen konnten.
Zu diesem Zeitpunkt suchte mich als den Bürgermeister, Herr Gusztáv Rabazzi Stepancsics am Bürgermeisteramt auf. Er hatte die Idee, eine kurze Reihenausgabe über Gestitz, in naher Zukunft zusammenzustellen. Zur Verwirklichung wäre aber auch die finanzielle Unterstützung des Dorfes notwendig. Die Ausgabe mit dem Titel „Várgesztes. Vár és falu" (deutsch: Gestitz. Das Schloss und Dorf) kam uns gerade gelegen, die auch rechtzeitig zum Jubiläum fertig wurde. Während des Gesprächs erwähnte ich, die Ausgabe eines Buches mit den Nachlässen unserer Ahnen: mit ihren Erzählungen, Geschichten, Bräuchen, deutschem Dialekt, all das von dem wir Gestitzer, Gestitzer sind. Bereits nach wenigen Sätzen beschlossen wir uns zusammen zu tun und es zu verwirklichen.
Am Anfang der Arbeiten schien es so, dass nur sehr wenig Material zur Bearbeitung erhalten geblieben ist, doch dann sahen wir Hoffnung. Über unseren Dialekt, hätte keiner eine Studie schreiben können, der über mehr Kompetenz an diesem Gebiet verfügt als Professor Hutterer.
Die Aufzeichnungen von János Weisz in 1969 über das Dorf und die Kirche, hatten für uns auch einen unschätzbaren Wert. Ein volles Kapitel, wurde ins Buch übernommen und andere Kapitel dienten als zuverlässige Quelle.
Den geschichtlichen Teil habe ich mit Angaben, Gebeten, Hymnen, Liedern ergänzt, die ein Gestitzer wohl gut gebrauchen kann, aber in dieser gesammelten Form nirgendwo anders auffindbar sind.
Wenn es dieses Buch nicht gegeben hätte, wären manche Kapitel wegen der Vergänglichkeit des Menschen für immer verloren gegangen. Auf manche Angaben sind die Autoren im Verlaufe der Sammelarbeiten gestoßen und vielleicht wären diese ohne die zielbewusste Forschungsarbeit, nie zum Vorschein gekommen.
Wir können uns als glücklich betrachten, dass das Schaffen von solch anerkannten Fachleuten wie zum Bespiel Professor Hutterer, im Buch erscheinen konnte. Aus den Schriften ist es ersichtlich, dass es tiefgängigere, menschliche Gründe dafür gibt, weshalb sich die Autoren mit uns und unserer Sache beschäftigten. Der Grund dafür ist, dass sie eine freundschaftliche- oder gar verwandtschaftliche Bindung zu uns haben bzw. hatten.
Es ist ganz natürlich, dass sich Menschen an Ereignisse unterschiedlich erinnern, jeder erzählt sie so, wie er sie selber erlebt hat.
Gemeinsam mit einem Freund, versuchten wir in Kartei zu nehmen, wie
viele Häuser in Gestitz vor- bzw. nach dem Weltkrieg IL gebaut worden. Es stellte sich heraus, dass es außer der Kirche und der heruntergekommenen Burg, noch kaum zehn Häuser gab die von früher geblieben sind. Dies ist kaum fünf Prozent der Gebäuden, die heute noch stehen und bedeutet auch, dass das heutige Dorf von zwei Generationen, nach dem Weltkrieg IL erbaut wurde. Es ist der Arbeit dieser zwei Generationen zu verdanken, dass es auch heute so schön ist. Diese Häuser sind aus Lehm, besserer Qualität gebaut wurden und man kann nur hoffen, dass sie in Zukunft mehreren Generationen dienen werden. Daraus könnte erfolgen, dass es unsere Kinder und Enkelkinder leichter haben werden, indem sie nicht mehr den Großteil ihres Lebens dem Bau des eigenen Heimes widmen müssen.
Wenn das Dorf fast vollständig neu, nach dem Weltkrieg IL erbaut wurde könnten, wir fragen, was ist unser Erbe? Vielleicht beantwortet dieses Buch die Frage. Denn ohne das Erbe wäre Gestitz keine Gemeinde, und auch nicht mehr als nur eine „Puszta". Wir müssen unser Erbe pflegen, um es unseren Kindern weitergeben zu können.
Aus diesem Buch wird es ersichtlich, dass hier keine Kriege entschieden worden und auch nicht das Schicksal der Menschheit. Wir erleiden hier nur die Folgen der Entscheidungen.
Bis zu den '50-er Jahren, haben die Gestitzer miteinander nur „schwo-bisch" gesprochen (einen lokalen Dialekt des Deutschen) ergänzt mit, ungarischen Wörtern die die Industrialisierung mit sich gebracht hat.
Doch bleiben wir für einen Moment stehen und stellen wir uns diese Welt vor, die es gar nicht Mal vor so langer Zeit gegeben hat. Es geschah in den '60-er Jahren: ein kleiner gestitzer Bub mit 4-5 Jahren kam ins Krankenhaus, die Ärzte und Krankenpfleger verstanden nicht was ihm fehlte, was ihm weh tat da er nur „schwobisch" sprach. Ein junge, der in die Mittelschule kam - wo der Unterricht auf ungarisch gehalten wurde - verstand kaum was er lernen sollte und hatte nur eine grobe Vorstellung davon, so paukte er die Hausaufgaben ein und sagte sie wie ein Gedicht auf.
Die in den '50-er Jahren geborenen Kinder sprachen zuhause deutsch, doch in der Umgebung sprachen immer mehr ungarisch. Im Radio wurden die Nachrichten ungarisch gebracht, in der Schule sprachen und lernten wir ungarisch. Es kamen immer mehr ungarische Familien wie Fahrer, Holzmacher ins Dorf, mit denen wir ungarisch redeten. Die Eltern fanden in den näher liegenden Städten Arbeit, wo sie sich ungarisch verständigten. Dadurch wurde gegen Ende der '60-er, unter den Kindern überwiegend nur mehr ungarisch gesprochen. Zum raschen Wechsel trug auch die offizielle deutschfeindliche Besinnung nach dem Weltkrieg IL bei. Auf den Straßen von „Tatabánya" fürchtete man sich gar ein deutsches Wort zu sagen, da man sonst oft als „stinkender Schwabe" beschimpft wurde.
Über den gebrauch, der ungarischen Sprache hat aber nicht die Politik entschieden, sondern es war das Ergebnis der veränderten Lebensumstände was auch die Gestitzer überwiegend zum ungarischen Sprachgebrauch verleitete.
Diese Umstellung hat aber unter Anderem auch intimere, interfamiliäre Folgen gehabt. Früher sind die Kinder deutsch liebkoset, mit deutschen Kindergedichten, -Sprüchen, -geschichten erzogen worden. Als sie erwachsen wurden, sprachen sie kein Deutsch mehr, auch nicht wenn sie es verstanden. Den nachkommenden Kindern wurde aber dann nur mehr ungarisch vorgelesen, vorgesungen. Die deutschen Sprachkenntnisse dieser Kinder wurden dadurch nur mehr ungenügend, was auch bei dieser Erziehung nicht anders zu erwarten ist. Es bedingt mehrere Generationen bis sich dies in einer Familie entwickelt.
Wir wissen, dass es nicht anders hätte geschähen sollen, trotzdem sind wir traurig, weil uns etwas schönes, nämlich unsere Sprache verloren gegangen ist. Wodurch uns unsere Väter und Mütter die Welt gezeigt, unsere Großmütter uns getröstet und unsere Großväter über vergangene Zeiten erzählten.
Ich hoffe darauf, dass dieses Buch eine Stütze bietet, um etwas davon doch noch zu bewahren. Wenn wir es lesen, sollten wir auch daran denken „dass der Mensch nicht nur von Wasser und Brot lebt".
Es soll jeden Gestitzer unterstützen, die deutsche Sprache zu erlernen, nicht nur um im Leben besser voran zu kommen, sondern auch weil wir das unseren Ahnen, der Gemeinde und uns selbst schuldig sind.
Ich bedanke mich vor allem, für seine Arbeit als Autor und Schriftleiter beim Herren Gusztáv Rabazzi Stepancsics, da es großteils ihm zu verdanken ist, dass dieses Buch erscheinen konnte. Ich bedanke mich auch für die Arbeit von weiteren Verfassern und Übersetzern: Frau Irene Pogány Hutterer, BernadettHartdegen, jün. Sándor Hartdegen und bei Frau Angela Pillmann bzw. Frau Erika Wohl für die technische Vorbereitung.
Das Material für die Zusammenstellung des Buches, wurde Größtenteils bis zum Jahre 2002 bereitgestellt. Wir empfehlen dieses Buch jedem Gestitzer, damit sie die Herkunft und die Vergangenheit ihrer Gemeinde kennen lernen und sich selbst in ihrer Umwelt einordnen bzw. den richtigen Pfad im Leben finden können. Vor allem sollen sie sich aber im Besitz dieses Wissens, über die Zukunft der Gemeinde und des Dorfes bewusst entscheiden können.
Dieses Buch empfehle ich guten Herzens auch jedem Freund von Gestitz, im folgenden Sinne: „schreibt eure Geschichte selbst, sonst schreiben es euch andere (vor)".
Gestitz, den 24. Dezember 2008.
Alexander Hartdegen