A munkafelügyelő minden egyes alkalommal körülményes tisztelettel szakította meg édesapámat, már bocsánat, doktor úr, Csákvár örökös ura, Majk és Várgesztes grófja, kegyelmes úr, de… Tizedjére leszólt apám a cséplőgépről, mondja csak egyszerűen, Ottó. Ettől aztán még inkább zavarba jött mindenki, milyen Ottó.
…
Ott maradt nagymama egyedül a vadonban; szoptatott, dajkált, pelenkát mosott. Vadászházainkban húzódtak meg, és plébániáknál kerestek bebocsátást. A Vértes hazai pályának számított. Dédapám pedig arra a megnyugtató következtetésre jutott, hogy tehát mégsem igen lehet szó a nemesség degeneráltságáról.
…
Valamilyen Vilmos, Vili atya, egy családi kirándulás alkalmával meglátogattuk a gesztesi plébánost, aki apám bujdoklásakor ugyanitt kezdő káplán volt. Apánkat gróf úrnak szólította, ami nekünk roppant tetszett: azt hittük, játszanak; a Váradinét persze nem tévesztették volna meg, világos lett volna számára, hogy a klerikális reakció mételyez karöltve a reakciós oligarchákkal. Anyánkat grófnőzte, de az valahogy nem ült, nem stimmelt, a Mami arcát is ingerült zavartság uralta, túlzásnak, időszerűtlennek hatott. A Papinál nem.
Bejelentés nélkül érkeztünk, ám az föl sem merült, hogy ne ott ebédelnénk. A tisztelendő úr azonnal utasította gazdasszonyát, hogy két rántanivaló jércét, és nevetve mutatta: nyissz!
– Uborkasaláta, petrezselymes krumpli! – és ránk kacsintott. Valamint azonnal bort hozott; töltött. – A fiatalúrnak is – és megint kacsintott. Anyám halkan ellenkezett, de nem rám, inkább apámra koncentrált.
– Majd az ebédhez – próbálkozott.
De tudta, ha a férfiak inni akarnak, isznak. Ittunk. Azután a plébi elment átöltözni, addig civilben volt, nem is igen akartam dicsértessékkel köszönni. Amint magunkra maradtunk, szüleink, akárha az iskolában, suttogni kezdtek. Főleg anyánk.
…
Gesztes nevű vár egyébként három volt az országban: egy Gömörben, egy Trencsén megyében, s ez itt, Komárom megyében. Szegről-végről azonban Keszthely is rokon Gesztessel: valaha Gesztel volt. Maga a geszt szó a fa kemény belsőrészét jelenti. Lehet, hogy olyan kemény falú, szilárd vázat tervezett az első építő, akár a bükkfa gesztje.
Édesapánk mindent tud, így láttuk, a közhelynek megfelelően. Tudta az összes magyar királyt – az például már eléggé minden.
…
Nagymama rendszeres levelezésben állt a hajdani birtokon fekvő plébániák papjaival, Környe, Kecskéd, Várgesztes, Csákvár satöbbi. Játszi könnyedséggel lehetett volna ebből pert kanyarítani, a klerikális reakció szervezkedik volt urai vezényletével. A levelek komoly témákról szóltak, a prédikációk tárgyát vitatták meg, vagy elvont teológiai kérdésekről cseréltek eszmét (tiszteletben tartva VIII. Orbán pápa rendeletét, amely előírta a nunciusoknak, hogy minden levelükben kizárólag egy témát taglaljanak). Annak idején megismerkedett Pacelli bíborossal (nagypapa volt az Eucharisztikus Kongresszus Előkészítő Főbizottságának a pénzügyi bizottsági elnöke), és folyamatos levelezésben állottak, később is, mikor már pápa lett.
A nagymamám a pápával levelezett – latinul.
…
A kerítés esszenciájához tartozott, hogy kőből épült (az alapító kegyúr azt is megengedte, hogy a Környe határában található római romokból meg „a gesztesi várunkban az kapu mellett folyosó formán killebb találkozó épületben lévő faragott köveket onnand szabadon elhordhassák” a remeteség építési munkáihoz), vagyis átláthatatlan, régebben azon célból, hogy a barátok celláikban el legyenek egymástól és a világtól vágva, most pedig ha célja nem is, de következménye az lett, hogy a kerítés fölött átkúrt Isten teremtményét a röppályának megfelelően egy idő után nem lehetett látni, csupán sejteni, azt sem lehetett ellenőrizni, igaz-e a néphit, mely szerint Istennek ez a teremtménye mindig a talpára esik, viszont izgalmas fogadásokat lehetett kötni, mennyi ideig marad ez a szárnyakkal nem bíró teremtmény a levegőben, mert a földet érés mondhatni szent pillanatát mégiscsak meg lehetett állapítani, csukott szemmel, áhítattal, mint az aknavető tüzérek, elmélyülten számolva, egy, kettő, három, buff, illetőleg itt: nyekk.
…
Papi be volt csípve, de épphogy, ilyenkor a legédesebb, a legédesebb édesapa a világon, a tekintete még nem kusza, hanem csillámlik, gyöngyöl, s ha rád pillant, látod benne a csillámló, ragyogó világot, jó élni!, ezt látod hirtelen, ezt a sokat, amit csak árnyal… – hát, anyám árnyalta, anyám árnyéka vetődött erre a csillámlásba, mondjuk túlzással: létragyogásba – egy köbcenti helyrebiccenti? –, ingerült aggódással terelt volna mindannyiunkat a gesztesi vár felé.
– Csak egy kevéskét még, grófnő! – Anyám hallatlanra vette a plébi szavait, apám biccentett, rendben, ő nem fog itt az erőszaknak ellenállni, hajlandó áldozatokat hozni, és magához 466venni ezt a nem rossz, mindazonáltal inkább közepesnek mondható muskotályt. Akkor mégse móri ezerjó.
– Töltsön atyám a jövőnek, az ifjúságnak is – vetette még oda a plébánosnak, mint egy pincérnek.
– Matikám, ne csinálja ezt. Kérem. Legalább a gyerekkel ne kísérletezzen!
Anyám sziszegett. Könyörgött és parancsolt egyazon szavakkal. Testvéreim, a rutin!, azonnal kiódalogtak, én maradtam, mert kíváncsi voltam, és bort is akartam inni. Bort pénteken lehet, fehéret a halhoz!
– Egy kortyocskát, mélcsasszony!
– Se mélcs, se méltóságos! – ugrott föl anyám, s elindult kifelé. Apám lehajtotta a fejét, megrándult egy izom az arcán. Nem is rándult, szinte dobogott. Ez nála a heves fölindultság jele, szája összepréselődött, fogsorát nagy erővel egymáshoz szorította. Mozog a pofacsont, híreltük ilyenkor egymásnak, figyelmeztetésül, hogy innentől vigyázni kell. De most ki vigyázzon, a mami? Aki épp ment kifelé a jelenetből.
– Itt marad – ejtette puhán maga elé apám. Istenem, de féltem! A plébános közben töltögetett, nekem is.
– Hát persze, hogy itt maradok, drágám – perdült vissza anyám, mintha színpadon volna vagy nagy társaságban –, tisztelendő úr, kérem, megvizsgálnám én is azt a muscat ottonelt.
Plébános serény, apám mosoly, én meg annyira nem értek semmit, hogy majdnem elájulok. Egy hajtásra lehúztam a boromat. Nevettek, no, no, fiatalúr, satöbbi. Édesanyámat kétszer láttam bort inni, ez volt az egyik. Többször kellett volna innia, apám így sokszor egyedül maradt.
– Hát akkor föl, föl, ti rabjai a földnek! – mondta most apám, annyi kedveskedéssel és mosollyal, mintha nem ő lett volna néhány perccel ezelőtt az, aki hidegen, hatalommal, erővel és erőszakkal odavetette anyámnak: itt marad. Nem értettem, hogyan lehet így ide-oda ugrálni az érzelmekben.
Mint egy háziasszony, most meg úgy integetett utánunk a plébános.
…
A nevemtől valamicskét tartottak – összesúgtak a szomszédasszonnyal a hátam mögött –, de mértékkel, inkább egyszerűen büszkélkedtek, hogy hozzájuk egy ilyen jár. Attól tartok, ha hús-vér, két lábon járó geróf lettem volna, Csákvár és Gesztes örökös satöbbi, akkor se csináltak volna nagyobb faxnit. Aggasztó. Hű népemen a megbízhatatlanság keserű foltjai mutatkoznak. Ezek a kommunisták ellumpenesítik a világot.
Forrás: Esterházy Péter: Harmonia cælestis
…
Ott maradt nagymama egyedül a vadonban; szoptatott, dajkált, pelenkát mosott. Vadászházainkban húzódtak meg, és plébániáknál kerestek bebocsátást. A Vértes hazai pályának számított. Dédapám pedig arra a megnyugtató következtetésre jutott, hogy tehát mégsem igen lehet szó a nemesség degeneráltságáról.
…
Valamilyen Vilmos, Vili atya, egy családi kirándulás alkalmával meglátogattuk a gesztesi plébánost, aki apám bujdoklásakor ugyanitt kezdő káplán volt. Apánkat gróf úrnak szólította, ami nekünk roppant tetszett: azt hittük, játszanak; a Váradinét persze nem tévesztették volna meg, világos lett volna számára, hogy a klerikális reakció mételyez karöltve a reakciós oligarchákkal. Anyánkat grófnőzte, de az valahogy nem ült, nem stimmelt, a Mami arcát is ingerült zavartság uralta, túlzásnak, időszerűtlennek hatott. A Papinál nem.
Bejelentés nélkül érkeztünk, ám az föl sem merült, hogy ne ott ebédelnénk. A tisztelendő úr azonnal utasította gazdasszonyát, hogy két rántanivaló jércét, és nevetve mutatta: nyissz!
– Uborkasaláta, petrezselymes krumpli! – és ránk kacsintott. Valamint azonnal bort hozott; töltött. – A fiatalúrnak is – és megint kacsintott. Anyám halkan ellenkezett, de nem rám, inkább apámra koncentrált.
– Majd az ebédhez – próbálkozott.
De tudta, ha a férfiak inni akarnak, isznak. Ittunk. Azután a plébi elment átöltözni, addig civilben volt, nem is igen akartam dicsértessékkel köszönni. Amint magunkra maradtunk, szüleink, akárha az iskolában, suttogni kezdtek. Főleg anyánk.
…
Gesztes nevű vár egyébként három volt az országban: egy Gömörben, egy Trencsén megyében, s ez itt, Komárom megyében. Szegről-végről azonban Keszthely is rokon Gesztessel: valaha Gesztel volt. Maga a geszt szó a fa kemény belsőrészét jelenti. Lehet, hogy olyan kemény falú, szilárd vázat tervezett az első építő, akár a bükkfa gesztje.
Édesapánk mindent tud, így láttuk, a közhelynek megfelelően. Tudta az összes magyar királyt – az például már eléggé minden.
…
Nagymama rendszeres levelezésben állt a hajdani birtokon fekvő plébániák papjaival, Környe, Kecskéd, Várgesztes, Csákvár satöbbi. Játszi könnyedséggel lehetett volna ebből pert kanyarítani, a klerikális reakció szervezkedik volt urai vezényletével. A levelek komoly témákról szóltak, a prédikációk tárgyát vitatták meg, vagy elvont teológiai kérdésekről cseréltek eszmét (tiszteletben tartva VIII. Orbán pápa rendeletét, amely előírta a nunciusoknak, hogy minden levelükben kizárólag egy témát taglaljanak). Annak idején megismerkedett Pacelli bíborossal (nagypapa volt az Eucharisztikus Kongresszus Előkészítő Főbizottságának a pénzügyi bizottsági elnöke), és folyamatos levelezésben állottak, később is, mikor már pápa lett.
A nagymamám a pápával levelezett – latinul.
…
A kerítés esszenciájához tartozott, hogy kőből épült (az alapító kegyúr azt is megengedte, hogy a Környe határában található római romokból meg „a gesztesi várunkban az kapu mellett folyosó formán killebb találkozó épületben lévő faragott köveket onnand szabadon elhordhassák” a remeteség építési munkáihoz), vagyis átláthatatlan, régebben azon célból, hogy a barátok celláikban el legyenek egymástól és a világtól vágva, most pedig ha célja nem is, de következménye az lett, hogy a kerítés fölött átkúrt Isten teremtményét a röppályának megfelelően egy idő után nem lehetett látni, csupán sejteni, azt sem lehetett ellenőrizni, igaz-e a néphit, mely szerint Istennek ez a teremtménye mindig a talpára esik, viszont izgalmas fogadásokat lehetett kötni, mennyi ideig marad ez a szárnyakkal nem bíró teremtmény a levegőben, mert a földet érés mondhatni szent pillanatát mégiscsak meg lehetett állapítani, csukott szemmel, áhítattal, mint az aknavető tüzérek, elmélyülten számolva, egy, kettő, három, buff, illetőleg itt: nyekk.
…
Papi be volt csípve, de épphogy, ilyenkor a legédesebb, a legédesebb édesapa a világon, a tekintete még nem kusza, hanem csillámlik, gyöngyöl, s ha rád pillant, látod benne a csillámló, ragyogó világot, jó élni!, ezt látod hirtelen, ezt a sokat, amit csak árnyal… – hát, anyám árnyalta, anyám árnyéka vetődött erre a csillámlásba, mondjuk túlzással: létragyogásba – egy köbcenti helyrebiccenti? –, ingerült aggódással terelt volna mindannyiunkat a gesztesi vár felé.
– Csak egy kevéskét még, grófnő! – Anyám hallatlanra vette a plébi szavait, apám biccentett, rendben, ő nem fog itt az erőszaknak ellenállni, hajlandó áldozatokat hozni, és magához 466venni ezt a nem rossz, mindazonáltal inkább közepesnek mondható muskotályt. Akkor mégse móri ezerjó.
– Töltsön atyám a jövőnek, az ifjúságnak is – vetette még oda a plébánosnak, mint egy pincérnek.
– Matikám, ne csinálja ezt. Kérem. Legalább a gyerekkel ne kísérletezzen!
Anyám sziszegett. Könyörgött és parancsolt egyazon szavakkal. Testvéreim, a rutin!, azonnal kiódalogtak, én maradtam, mert kíváncsi voltam, és bort is akartam inni. Bort pénteken lehet, fehéret a halhoz!
– Egy kortyocskát, mélcsasszony!
– Se mélcs, se méltóságos! – ugrott föl anyám, s elindult kifelé. Apám lehajtotta a fejét, megrándult egy izom az arcán. Nem is rándult, szinte dobogott. Ez nála a heves fölindultság jele, szája összepréselődött, fogsorát nagy erővel egymáshoz szorította. Mozog a pofacsont, híreltük ilyenkor egymásnak, figyelmeztetésül, hogy innentől vigyázni kell. De most ki vigyázzon, a mami? Aki épp ment kifelé a jelenetből.
– Itt marad – ejtette puhán maga elé apám. Istenem, de féltem! A plébános közben töltögetett, nekem is.
– Hát persze, hogy itt maradok, drágám – perdült vissza anyám, mintha színpadon volna vagy nagy társaságban –, tisztelendő úr, kérem, megvizsgálnám én is azt a muscat ottonelt.
Plébános serény, apám mosoly, én meg annyira nem értek semmit, hogy majdnem elájulok. Egy hajtásra lehúztam a boromat. Nevettek, no, no, fiatalúr, satöbbi. Édesanyámat kétszer láttam bort inni, ez volt az egyik. Többször kellett volna innia, apám így sokszor egyedül maradt.
– Hát akkor föl, föl, ti rabjai a földnek! – mondta most apám, annyi kedveskedéssel és mosollyal, mintha nem ő lett volna néhány perccel ezelőtt az, aki hidegen, hatalommal, erővel és erőszakkal odavetette anyámnak: itt marad. Nem értettem, hogyan lehet így ide-oda ugrálni az érzelmekben.
Mint egy háziasszony, most meg úgy integetett utánunk a plébános.
…
A nevemtől valamicskét tartottak – összesúgtak a szomszédasszonnyal a hátam mögött –, de mértékkel, inkább egyszerűen büszkélkedtek, hogy hozzájuk egy ilyen jár. Attól tartok, ha hús-vér, két lábon járó geróf lettem volna, Csákvár és Gesztes örökös satöbbi, akkor se csináltak volna nagyobb faxnit. Aggasztó. Hű népemen a megbízhatatlanság keserű foltjai mutatkoznak. Ezek a kommunisták ellumpenesítik a világot.
Forrás: Esterházy Péter: Harmonia cælestis