Gesztesen 1945. január hatodikán reggel „malenkij robot"-ra (így rögződött bennük a „munkaerő-igénybevétel" szomorú gyakorlata) idézték be a község férfitagjait, összesen 61 fő (16-55 éves) polgári személyt:
Forrás: a Várgesztesi Német Kisebbségi Önkormányzat által 2008-ban kiadott, Hartdégen Sándor által szerkesztett Várgesztes – Gestitz című könyv Haraszti Mihály által írt Várgesztes 20. századi története című fejezete.
Az egybegyűlteket, ötös sorokba állítva, gyalog Vértessomlóra kísérték. Ott az iskolában éjszakáztak, majd a havazásban Lovasberény felé folytatódott az út. Ma már tudjuk, a kerülőútra a kísérőket sem kímélve, a környékbeli harcok miatt volt szükség: a Móri - árok, Zámoly és Székesfehérvár térségében január hetedikétől bontakozott ki a második páncélos ütközet, amelynek célja német részről a szovjet csapatok utánpótlásának megakadályozása, és saját csapataik Budapest irányába történő előrenyomulásának segítése volt. A kemény csata - végső soron a fővárosban rekedt német alakulatok kitörésének érdekében-január 15-ig zajlott.
Az elhurcoltak a szomorú útjáról ismereteinket apró emlékezés-morzsákból és magyar iratokból tudjuk. Elbeszélés alapján tudjuk, hogy Baján már halottjuk is volt a gesztesieknek: a két Wachter. A gyaloglás itt véget ért, de ötnapos, zsúfolt vagonokban, hidegben eltöltött utazás követte. Az újabb gyűjtőhely Temesvár volt, ahol reménykeltő magyar szó fogadta őket. A hazug szavak jó ebédet, pihenésre alkalmas szállást ígértek, végül mindebből hideg káposztaleves és zsúfolt kazamaták lettek. A táborban kitört a flektífusz. A fertőzöttek - közöttük gesztesiek is - Szegedre kerültek, ahol a Csillagbörtön szolgált nem, mint mondták, járványkórházként, hanem inkább elfekvőként. (Szegeden kiválogatták a még munkára foghatókat, és azokat elvitték a Szovjetunióba.) Az átirányítottak között is voltak gesztesiek. Egy szerencsés túlélő, Hartdégen Pál, a háború után, 1947 januárjában így vallott a községházán: „1945. január 6-án Várgesztes községből az oroszok elhurcolták és együtt volt Beck János várgesztesi lakossal. Március hó közepe felől fertőtlenítésre vitték azokat, akiket kórházba akartak szállítani. A fertőtlenítőben (Beck János) annyira megfázott, (ruhátlanul vártak míg a fertőtlenítőben a ruhákat fertőtlenítik) hogy körülbelül 1/4 órára rá meg is halt. Az itt lévő ápoló közölte velem, hogy a földön meghalt, és láttam, ahogy a kórteremből mint halottat vitték ki." A vallomástevő jól emlékezett: levéltári adatok igazolják, hogy Beck János április elsején, Eigner József április 11-én halt meg.
A fogolytáborban elhunytak tetemeit részben a börtönudvarban, részben Szeged város más pontjain földelték el hevenyészett gödrökben: Csengelén, a repülőtéren, Királyhalom, Szatymaz határában, a felsőközpont nevű határrészen. Volt, akit elsőre a Belvárosi temetőbe vittek, ahová végül 1945. április 1-jén a többieket is „átexhumálták" - ahogy a temetői nyilvántartás fogalmaz. Az említettek névsorban 273., 137., 412. és 1229. szám alatt szerepelnek.
Az itthonmaradottak továbbra is a pincékben várták a front elvonulását, most már férfitámasz nélkül.
Forrás: a Várgesztesi Német Kisebbségi Önkormányzat által 2008-ban kiadott, Hartdégen Sándor által szerkesztett Várgesztes – Gestitz című könyv Haraszti Mihály által írt Várgesztes 20. századi története című fejezete.